Még azért szeretnék valamit megosztani veletek, de a kötelesség elszólított, mert a ház ura vacsit kért. Hiába mondom neki, hogy aki beteg, pláne lázas(!) az nem tud enni, sőt, agykontrollon azt tanultuk, hogy nem is szabad neki. A szervezet úgy tud igazán küzdeni, ha koplal, lásd a beteg állat sem eszik...
Ezirányú monológomra a válasz elég egyértelmű volt, úgyhogy valszeg apa túléli ezt a vírust
Joe, előre is bocs, ha megint a férfinemet bántottam, nem volt szándékos
Szóval, ami még meg szeretnék osztani veletek, az egy vallomásszerű dolog, és a kukkolóknak szól. Nagyon megértelek benneteket, mert magam is úgy kezdtem, s ha nincs a "másik" topic, ma nem tartanánk itt...
Szóval, én majdnem kétszámjegyű lombiknál tartottam, és abszolút tudatában vagyok annak, hogy mindenért meg kellett küzdenünk eddig - az anyagiakért, a szakmai sikerekért, az egészségért (sőt, életbenmaradásért) - s éltünk is az elért eredményekkel (ld. utazások fejezet), s mégis... Magam sem hittem, de éreztem, hogy van egy fekete lyuk. Mindenféle ideológiát gyártottam arra, hogy miért jó, ha nincs gyerek, nem sorolom, számos nyomós érvem van talonban...
És mégis, mindig volt egy pont, amikor valami teljesült, és mégsem voltam maradéktalanul boldog. Ez prózaian úgy csapódik le, hogy b. férj azt mondja: te semminek sem tudsz örülni... S a rohadt életbe, hát nem igaza van????
És ha hiszitek, ha nem, ha szentimentális, ha nem: most asszem boldog vagyok. Nem volt kérdés, hogy síelek-e a hétvégén, ha kiscsikó vár...
Szval kedves kukkolók, kövessétek példánkat: nézzétek meg a hús-vér kölköket a következő talin, aztán döntsetek. S hogy álmatlan éjszakáim lehetnek 15 év múlva? Hát, benne van a pakliban (igen szép a kisasszony), de az én anyám is átsírt néhányat, most meg hogy örül...!
Jó éjt!