Ismerkedésünk:
Titkos örökbefogadás volt. Miután két hét szabi után hétfőn mentem dolgozni és azt sem tudtam hol áll a fejem, 10 órakor felhívtak a tegyesztől hogy szombaton született egy kisfiú és úgy gondolják hogy mi lennénk a megfelelő szülők és ha gondoljuk kedden megnézhetjük. Hát hogy őszinte legyek azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, fogalmam sincs, hogy a köszönömön kívül miket mondtam még a nőnek, de vagy százszor megköszöntem látatlanban is, aztán felhívtam apát, mondtam neki hogy üljön le, mert hírem van. Leírhatatlanok voltak azok az érzések, hogy egyszerre hatalmas boldogságot és hatalmas félelmet éreztünk, hogy mi van ha mégsem sikerül. Az igazából nem is nagyon merült fel bennünk, hogy mi van ha nem ilyen szép a baba, ezt már csak azóta kérdezgeti apa, hogy mit csinálunk, ha tesónak csúnya babát akarnak majd adni, mert ilyen szépet ugyebár már nem fognak tudni. Hogy bebizonyítsam, ígérem hogy egyszer csak teszek fel képet, bár még nem tudom hogy kell, de majd apa segít. Persze akkor éjjel semmit nem aludtunk, én másnaptól újra szabira jöttem, de a főnököm nagyon rendes volt és nagyon szorított nekünk. A kórházban nem voltak túlságosan segítőkészek, először csak ablakon keresztül akarták megmutatni, de szerencsére jött velünk a tegyeszes hölgy és gyakorolt rájuk némi nyomást, így fél órácskára beengedtek minket egy üres szobába és karba foghattuk, megsimogathattuk a csöppséget. Még picit piros volt a bőre így három naposan, de gyönyörű, arányos, hosszú hajó kissrác volt, aki eleinte aludt, majd békésen nézegetett minket. Az első két találkozáskor nem is hallottuk a hangját, bár a nővérek mondták hogy van neki. Aztán második alkalommal már a gyámhivatalos közbenjárás sem segített, kijelentette a főorvos, hogy fertőzésveszély miatt csak ablakon keresztül nézhetjük a babát, és különben is bírjuk már ki ezt a négy napot. Szerencsénkre volt egy nővérke aki nagyon a szívén viselte a baba és a mi sorsunkat is és megbeszéltük, hogy esténként beenged hozzá minket. Persze második alkalommal lebunktunk, de akkor már csak két nap volt hátra és nagy nehezen kikönyörögtem a főorvosnál hogy legalább azt mutassák meg hogy kell fürdetni (gondoltam ez bejön) szerencsére bejött, és bár apa csak ablakból nézhette, de legalább én újra megölelgethettem a Manót. A hazaérkezésünket majd később.
Bocs, de nem ment rövidebben.