Sziasztok!
Először is köszönöm Zsófinak, hogy megírta nektek Danink érkeztét és Boldog Szülinapot Samunak így utólag!
Köszönjük szépen a gratulációkat!
Jelentem, ezennel itthon vagyunk.
Igaz, hogy csak hármacskán, mert Bala benyalt valami vírust, míg mi szültünk.
Pedig olyan jól ki volt minden találva.
Balázs hihetetlenül tündérien viszonyult egész terhességem alatt "TESÓ"-hoz. Imádta és várta. Mindig mondtuk neki, hogy lassan már nem fér el Anya pocakjában, s kibújik, s majd bejöttök Apával minden nap Anyához és Danihoz a kórházba, s megszeretgetheted, s megsimogathatod ... S látszott Balázsunkon, hogy már nagyon várja ezt az időszakot.
Erre persze, hogy ...
Balázsom az eddigi három éve alatt, ha lázas is volt, max. két napig, s simán legyűrt minden vírust pikk-pakk. De most...
***
Kezdem ott, hogy ugye vasárnap szültünk, s az előtte való csütörtökön jó kora reggelre hivatalosak voltunk az aktuális ctg-nkre, így Balát már előző nap átvittük Pötimamához, hogy ne kelljen legalább neki korán kelnie. Ám reggel, amikor fel kellett kelnünk, hogy induljunk, húzogatott a hasam rendesen. Mondtam Apának, hogy azt hiszem jobb lesz, ha betesszük a kocsiba a csomagokat is, abból baj nem lehet. Nos a ctg-masina is szép kis dombocskákat rajzolt, először 10, majd 5, majd két percenként, s egyre jobban éreztem a húzásokat a hasamban. Dombocskáinkat elnézve Annamari is és a dokik is azt mondták, hogy jobban járunk, ha felvesznek minket az osztályra, s vissza-vissza járok ctg-re. Vagy ha a fájások tekintetében erősödés van, vagy elfolyik a magzatvíz, akkor nyomás fel a szülőszobára. Úgyhogy Anya bent maradt a kórházban. Igen ám, de ahogy megkaptam "kényelmes" kis ágyikómat, a fájásokat elfújta a forró augusztusi szellő. Nyomtalanul. Csütörtök este semmi, pénteken semmi. Egy darab dombocska nem rajzolódott ki egyik ctg-nken sem. Már kész voltam, hogy akkor minek is fekszek én bent? Ráadásul szombaton volt az ötödik házassági évfordulónk.
Így egy kis kimenőt kértem a kórházból, amit szerencsére megkaptam, saját felelősségre hazajöhettem, azzal a feltétellel, hogy vasárnap kora reggel ctg-re jelentkezek. Apával elmentünk egy romantikus vacsira az esküvőnk helyszínéül szolgáló étterembe
, majd hazajöttünk, s orvosi tanácsra
, no meg amúgy is
összebújtunk. No ez megtette hatását
. Hajnal 3:15-kor elkezdett ismét húzogatni a hasam, de egy ideig csak figyelgettem magam, s nem ébresztettem fel Apát, hisz az motoszkált bennem, hogy lehet, hogy ismét csak múló jóslófájásokról van szó. Aztán pisilni kellett, csakhogy az előtér közepén zutty, elment a magzatvíz. Nos ekkor már ébresztettem Apát, hogy Indulás! Az adrenalin felpörgetett minket rendesen
A ház riasztóját simán nem oldottam le, így hajnalok hajnalán az egész környéket felébresztettük egy pillanatra, jelezve, hogy Zsebi elindult. Majd a kórházig vezető út is érdekesen zajlott. Úgy éreztük, hogy mindenki elénk hajt ki és direkt totyog, hogy minden közlekedési lámpa csak nekünk vált pirosra, s órákig piroslik, hogy minden kátyu elénk ugrik. Pedig alapvetően (így utólag visszagondolva) sehol senki nem volt az utakon, s simán beértünk (kb. 20 perc alatt). Volt még egy pánikunk a kórházba menet: Apának eszébe jutott, hogy éjszaka nincs ám nyitva a szülészetnél lévő kórházi bejárat, csak a felső kapu. Onnan pedig igen csak kacifántosan lehet lejutni a szülészethez. Egy mázlink volt: Apának hihetetlen memóriája van (mert persze a térkép mért is lett volna nálunk), s egyből lenavigálta a dolgokat a hároméves emlékeire hagyatkozva
(még Bala idejéről). Anya kocsiból ki, Apa leparkol. Addig Anya hihetetlen gyorsan (hogy hova rohantam ennyire, passz
) felrombolt a szülőszobához, hogy: "Itt vagyunk, szülni akarunk!"
Annamarit még itthonról felhívtuk, hogy indulunk, mert elfolyt a magzatvíz. Viszont a dokimat már előre sajnáltam, mert amikor elköszöntünk egymástól szombaton reggel, akkor óvatosan figyelmeztetett minket (az "összebújós jó hétvégét" javaslatának ellenére), hogy ha lehet, ne ma szüljünk, mert esküvőre hivatalos. No de szerencsére mire mi beértünk, már egy másik kismamija behívta, s már javában szültek. Így megnyugodtam, hogy nem mi "rontottuk el" a lagzis szabad estéjét.
Dokim megvizsgált, s egyből láttam rajta, hogy a hőn áhított természetes szülésünknek valszeg lőttek. Ugyanis külső-, belső méhszáj teljesen zárva leledzett, s a vizsgálat közben távozott magzatvíz már mekónius volt, azaz Zsebi/Dani nem érzi jól magát odabent (oxigén hiány), s minél előbb jó lenne kint tudni. Ám ez a zártságomnak köszönhetően természetes úton nem ment volna. Megvizsgált az ügyeletes doki is, a dokim referált neki az előzményeinkről (korábbi császár + nagy baba), s eldöntötték sorsunkat, azaz mehetünk valamelyik szülőszobára, de nem szülni, hanem a császár előkészítése végett. Innentől kezdve nem rajtunk múltak a dolgok. Annamari előkészített a műtétre, majd áttoltak a műtőbe. Ott megkaptam a gerincérzéstelenítőt, "felpakoltak" a műtőasztalra, felszereltek mindenféle kütyükkel, elbarikádozták a látóterem, hogy ne lássak a "szülésemből&" semmit. Az érzéstelenítő hihetetlenül gyorsan hatott, s hirtelen meg is ijedtem, hogy meddig kúszik fel a hatása, mert kezdtem nehezen venni a levegőt, de megnyugtattak, hogy mindjárt jobb lesz. S tényleg, igazuk volt. Ismét rácsodálkoztam, hogy hányan vonulnak fel egy császárhoz (3 doki, 2 anesztes, 1 műtős asszisztens, 1 beteghordó, 1 szülésznő, 1 gyermekorvos). Lefertőtlenítettek (mondjuk ezt már érezni nem éreztem), s elkezdődhetett a "szülés". Odáig viszonylag gyorsan eljutottunk, hogy "Akkor most kedves Tímea egy nagy nyomást fog érezni, s kiemelik a babát." Nos igen, ez rémlett Bala születéséből, de akkor tényleg csak egy nyomás volt és kint volt a kis Prüntyő. De most vagy tíz percen keresztül (néztem az órát) próbálták kiszedni belőlem Danit. Nem láttam ugyan a dokikat az elém tett lepeltől, de hallani hallottam, hogy igen csak leizzadtak és elfáradtak ezen tíz perc alatt. Én csak azt éreztem az egészből, hogy a toszigálások, húzások, nyomások hatására majdnem leestem a műtőasztalról. És kezdtem pánikba esni, hogy "Most meg mi van? Még a végén valamijét eltörik Daninak, mire kiveszik a pocakomból." Aztán mire ez pont átfutott az agyamon, felsírt DanóManónk 2008.08.03-án 5:35- kor
. Elrongyoltak vele, s "rendbe tették" pillanatok alatt, s Annamari már jött is vele vissza, hogy odatartsa a fejemhez egy anyai puszira, s szemlélődésre. Ami hihetetlen meglepő volt számomra, hogy milyen kis meleg volt a Lelkem, s hogy ahogy megkapta a puszimat, elhallgatott
. Annamari megnyugtatott, hogy minden rendben van vele, s viszi is tovább Apához.
Innentől kezdve engem fél óra alatt "összestoppoltak", ami azt hittem sose ér véget. Ráadásul kialakult egy "idegrángás" a jobb kezemben, ami szörnyű érzés volt, s csak nyugtatni tudtak, hogy majd idővel elmúlik. No de addig akaratlanul rángatódzott a kezem
Mikor készen lettek velem, összenyaláboltak a műtőasztalról, s már vittek is le a kórterembe. Szobatársaim meglepetten néztek, hogy úgy volt, hogy csak ctg-re jövünk vissza reggel, arról nem volt szó, hogy műtőskocsin, s pocak nélkül látnak viszont.
Nos ezután jött egy igen hosszúnak tűnő, nehéz, s fájdalmas nap, aminek a végén már sétálgatnom kellett pár lépést Apa oldalán. Szerencsére Danit korán kiadták, így velünk lehetett, bár nekem jó ideig csak a plafont szabadott néznem. Aztán ahogy eljött az idő, hogy az oldalamra fordulhattam, Apa mellém tette az ágyra, s jobban szemügyre vehettem Daninkat.
***
Reggel telefonált Anyósom, hogy Bala még mindig lázas, s fájlalja a gyomrát, így nem jönnek megnézni a Tesót. Én már ekkor sírógörcsöt kaptam, hogy szegény Balám, pedig hogy várta ezt a pillanatot, hogy bejöhet majd Danihoz. Aztán Bala csak nem javult, sőt
kiderült, hogy vírusos torokgyuszija van, így a legjobb, ha messzire elkerüli a legifjabb családtagot, míg teljesen rendbe nem jön. Ő is és én is teljesen padlón voltunk lelkileg. Apa átjárt hozzá ugyan, de Ő sem merte nagyon megszeretgetni, nehogy áthozza nekünk a vírust. Mi már itthon voltunk öt napja, amikor a doki engedélyezte Bala hazajövetelét. Addig nem is mertük neki elmondani, hogy mi már régebben itthon vagyunk Danival. Úgy tudta, hogy még mindig a kórházban vagyunk, s hogy mi is csak aznap jöttünk haza, amikor Anyósomék Őt hazahozták. Hát nem volt egyszerű.
De szerencsére mára minden rendben, azaz pontosítok, már más gondokkal küzdünk...
Ugyanis hétfőn elkezdődött az ovi.
Ám visszatérve: Bala imádja Danit, s segétkezik mindenben. Gondot jelentő féltékenység szerencsére eddig nem ütötte fel a fejét. Kisebb visszaesések voltak (pl.: pár éjszaka bepisilt; elkezdett oázni, ha Dani sírt; cumisüvegből akarta inni a teát, de csak ennyi).
Az ovi már más téma, de azt hiszem azt majd két hét elteltével összefoglalom nektek egyben, hogy hogyan éltük meg a beszoktatást. Egyenlőre elöljáróban csak annyit, hogy az én nagy fiam tegnap, az első nap simán megpattant az oviból, s az amúgy gyerekbiztos kapubejárón kívül tudta magát, s elindult haza...