Sziasztok! Már vagy 20 perce irtam, de elszállt vmiért. Akkor kezdem újra.
Kedves Csataló!
Ha jól értelmeztem a kérdésed, arra irányult, hogy hogyan döntöttünk az öf. mellett. Megpróbálom röviden, de ha nem lesz az, előre is bocsi.
A betegségem miatt tudatosan terveztük a gyereket. A házzasságkötés után pár hónappal kiderült, hogy a páromnál bizony nagy a gond. Jöttek a kül. kezelések, mesterséges megtermékenyitési eljárások. 7 v. 8 inszem. Aztán 3.-ra sikerült, de elvetéltem és totál padlóra kerültem! Bizonyos idő után folytatás, de nem jött össze, én meg majd megőrültem úgy akartam gyereket! A párom vetette fel az öf. gondolatát. Nem mondtam nemet, sőt nagyon szerettem volna, csak attól féltem, hogy a betegségem kizáró ok. De szerencsére nem volt az.
Visszagondolva mostmár biztos vagyok benne, hogy a gyerek utáni vágyon kivül, mi adta a végső lökést. Talán furcsa, de egyre többet gondoltam, azokra az állami gondozott iskolatársaimra (bentlakásos iskola volt, tehát a hétvéget kivéve folyton velük voltam) akik mennyire várták azt a hétvégét, amikor pl. egy nevelő elvitte őket magához, v. mennyire várták a karácsonyt, mert tudták vmelyik családhoz mehetnek, v. még most sem felejtem el az arcukat, a szemüket, amikor pl. egy otthon töltött hétvége után egy rakás rántott husit vittem, vittünk nekik, amit anya v. más anyuka sütött.
A férjemnél pedig azt hiszem még nagyon számitott: nem intézetben, de csonka családban iszonyú nehéz körülmények között nőtt fel. Mivel tudta, hogy nehezen születhet gyereke, mindig mondta: Nekem ez jutott, sok mindent megéltem gyerekként, nagyon szeretnénk, fogadjunk örökbe.
Hát igy indultunk. Aztán meglettek a papirok, és vártunk. Őszintén: a várakozási idő alatt továbbra is próbálkoztunk. Újabb csapásként jött a méhen kivüli. Fél év szünet, és a dokim javaslatára próbálkoztunk. Sikerült. De nem mondtuk vissza az öf. szándékunkat, nem akartuk.
Aztán egyszercsak csengett a tel., hogy megszületett Máté.
Eszenkbe sem jutott, hogy a kialakult helyzet ellenére ne vállaljuk! Aztán szerencsére rá 7 hónapra a kicsi is megérkezett!
Tanitónéni téma: Egyetértek Davival, de az is igaz, hogy a Caterina által elmondottakban is van igazság.
Ezzel kapcsolatban lenne egy kérdésem. Sokat gondolkoztam rajta, de nem jutottam dűlőre. A kialakult helyzetet tekintve, mennyit kell hogy tudjon a gyerekeinkről szerintetek az óvó néni, tanitó néni, mert ugye a fiúk nem ikrek, de ez a hét hónap kevés.
Másrészt egy csoportba, osztályba járjanak v. se?
Mert ha azt nézem, a betegségem miatt nekem könnyebb lenne, az egy csoport, osztály, mert mondjuk nem kell az egyikre 1 óra plusszt várnom.
Ill. mivel Mátét kezdetektől úgy neveljük, hogy elmondjuk neki, és ha pl. nem szólok a tanitó néninek, a gyerek nem fogja érteni, hogy a tanitó néninek miért nem mondjuk el. A helyzetet,(nem ikrek) a köztük lévő minimális időkülönbséget tekintve szerintetek mi a legjobb az ő szempontjukból? Elég speciálisak vagyunk, vagy csak én érzem annak?
Előre is köszönöm a válaszokat!