A tanfolyam.
Megpróbálom összekaparni a fejemben a konkrét emlékeket, mert mostanában már nagyjából csak a jó benyomásra emlékszem. De egy konkrétum máris eszembe jutott.
Biztos hallottátok már ti is akár a saját környezetetekben, még egyszerü vérszerinti családban is, hogy a gyerek legyen hálás a szüleinek, amiért felnevelik. Na én ezt alapállásból nem értem, mert ugye nem a gyerek akart a világra jönni, és azt hiszem egy szülőnek egyszerüen magától értetődő kötelessége, hogy felnevelje a gyereket, ha életre hivta.
Nos az örökbegyerekeknél, és a nevelteknél is persze, szinte kapásból jön a gondolat: legyen hálás. Ha nem is mondjuk ki, asszem mindenkiben van egy ilyen reflex ( ez persze nem annyira a csecsemőknél jellemző, de előbb utóbb ugyi mindegyik kamaszodik majd, amikor a konfliktusok azért természetesek..)
Szóval a reflex: "legyen hálás az a büdös kölyök
!"
A szituációjáték, amit most leirok, az inkább a nagyobb gyerekek magunkhozvételénél irányadó, de asszem segitett nekem abban, hogy ne érezzem sose a reflexet, miszerint "a gyerek becsülje meg magát, mert nekem köszönheti, hogy blablabla...."
Tehát:
Ültünk a tanfolyamon és kaptunk egy nagy fehér papirt. A feladat: Irjuk le, mik a terveink, mit csinálunk majd holnap ilyenkor. Mindenki körmöl, tervezget, persze nagyon szépeket, mert meg akar felelni mindennek. Kész. Nem szedik be, következő esszé: Mit csinálunk egy hét mulva ilyenkor? Ujabb verejtékes homlokok, lerágott ceruzavégek, gyönyörü vagy hétköznapi tervek. Megkönnyebbült sóhajtás, egyik oldal telekörmölve, kész. Nem szedik be, következő kérdés. Mit tervezünk egy év mulva. Ismét a régi menet, tervek, szépségek, elképzelések a markunkban tartott kicsi kézről, szeretetről, boldogságról. A végén elégedett hátradőlés, a gondolat: "Na ezek ám a szép tervek, biztos nagyon fog tetszeni a tanfolyamvezetőnek, és tényleg, nekem is egészen tetszetős...!"
Nem szedik be. A tanf vezetője amikor mindenki üdvözült mosollyal az utolsó simitásokat végzi a teleirt papir felett, derült égből villámcsapásként közli:
Köszönöm, akkor most mindenki tépkedje apró fecnire a papirt, a terveket, és dobja le az asztal alá!!!
Micsoda??!! És mi lesz a terveimmel, az eddigi munkámmal, a szépen megfogalmazott elképzeléseimmel?? Totál értetlenség, csalódottság, és kelletlen papirtépkedés a teremben, mindenki duzzog...
A tanf vezetője megszólal:
Nos ezt érzik a gyerekek, vagy még ennél sokkal rosszabbat, bizonytalanabbat, amikor ti egyszercsak megjelentek az addig megszokott életükben, és csupa jószándékkal ugyan, de kiragadjátok őket abból, ami neki eddig az élettere volt, minden jövőképe összeomlik, minden terve füstté válik...
Akkor, és ott szeretetre, megértésre van szükségük, magyarázatra, és az uj jövőjük lassu, de biztonságos felépítésére. És NEM LESZNEK HÁLÁSAK nektek azért mert kiszakitottátok őket az eddgi megszokottból.... Majd. Egyszer. Talán ha felnőtt fejjel végiggondolják, és meglátják, hogy nélkületek hova vezethetett volna az utjuk. Akkor talán igen. De akkor is csak akkor, ha ugy nevelitek őket, hogy ezt meglássák...
Ez egy példa volt a sok megélt szituáció közül ami helyes irányba terelgette a lelkünket, gondolatainkat. - Inkább psychológiai kiscsoport foglalkozásnak irnám le, mintsem fejtágításnak...
Remélem érthető voltam, ha egy kicsit hosszu is..