Jajj bocsi, tudom, hogy én akartam a témát lelőni, de közben a kolléganőmmel is kitárgyaltuk a délelőtti párbeszédet, és eszembe jutott valami, hogy én már igaz 17 éves voltam amikor anyuval elköltöztünk a nevelőfateromhoz, de az sem egy olyan kor amikor könnyen szót lehetne érteni egy gyerekkel, diszkó, fiúk, ilyesmi!
Anyukám új férje nagyon rendes volt, és mindenre amire megkértem szó nélkül csinálta nekem. Nem hisztizett sosem, anyunak vázolta fel a kéréseket velem szemben, anyu nekem továbbadta, hogy mik az elvárások és én annak megpróbáltam eleget tenni. Persze nekem sem mindig sikerült!
Egyszer talált nálam egy verset amit nem én írtam ugyan (régebben írtam mindennap egyet) de tetszett a stílusa, és a sorokból arra következtetett, hogy nem érzem magam jól az új otthonomban! Akkor valahogy megváltozott bennem minden.
Pedig előtte bántott, hogy a saját gyerekére nem szólt rá amikor meglátta, hogy fogkrémmel ragasztotta fel a posztereket a szobájába én még cellux-szal sem tehettem meg. Jó végül kiharcoltam magamnak.
De az annyira jól esett amikor megkérdezte félve anyutól, hogy én nem érzem jól magam itt nálunk? Pedig tényleg nem volt leányálom, mert a két lánya elég undok volt velem, és a szeretett anyukámból is olyan keveset kaptam, hogy na, de elfogadtam a helyzetet, mert láttam, hogy anya boldog, és akkor én is az vagyok! Persze mint mondtam én akkor már 17 voltam, és lány!
Egy kiskamasz fiúnak csak saját maga fontos, ha a saját szülei nevelik, ha nem! Ráadásul a mai gyerekek is teljesen mások mint mi voltunk, meg a nagyanyáink!