Sziasztok mindenki!
Két éjszaka árán, de végre végigolvastam a topikot. Régóta készülök, hogy jobban megismerjelek titeket, akikkel oly gyakran váltunk szót, Márti és Zsuzsa! De legalább annyira örülök, hogy mások történeteivel, gondolataival is megismerkedhettem. Különösen Zsebibaba gondolkozásmódját érzem közelállónak a magaméhoz. Ha jól emlékszem, tőle olvastam azt, hogy az örökbefogadó nem új életet ad, hanem egy meglévőt ment meg! Ez (is) nagyon megragadott, mert magam is így vélekedem erről már évtizedek óta.
Ami engem illet, sose tudtam volna elképzelni az életemet gyerek nélkül (lett is
), de amikor szóba került, hogy mi lesz, ha nem találok rá arra, aki nekem rendeltetett - nem ment könnyen a párkeresés
- mindig azt mondtam, hogy nem szülnék csak úgy, bárkitől gyereket csak azért, hogy legyen nekem is, hanem örökbefogadnék inkább, hogy megmentsek egy már meglévő életet.
A mai napig úgy vagyok vele, hogy az egyik legmélyebb, legalapvetőbb emberi (asszonyi) kötelességnek érzem, hogy esélyt adjak valakinek, aki nem kapta ezt meg! Ezt is Zsebibaba írta azt hiszem, hogy éppúgy el tudott volna fogadni egy ajtaja elé tett csecsemőt, mint egy hivatalos úton szerzett babát. Én is.
Épp ma este beszéltünk erről a férjemmel is, aki kicsit talán meglepődött, hogy még most is vállalnék a családba nemsaját babát-gyereket, mindazonáltal azt is mondta, ha nem lenne nekünk (épp elég) saját, akkor napnál világosabb, hogy fogadnánk örökbe. Ezt már jó hozzáállásnak érzem, azt azonban alá kell írnom, hogy tényleg nincs hely a lakásunkban még magunknak sem. Habár, tettem hozzá, ha most születne még egy babánk, ugye, annak is jutna valahogy hely?
Voltaképpen meglepett Zsuzsa, hogy azt írtad, még gondolkoztok a harmadik örökbefogadáson. Azt hittem, ebben a korban már ebből is kiöregedtünk. Aztán láttam, hogy valaki említette a 45 éves kort. Felvillanyozott: akkor talán lehet???
De most kicsit arra gondolok, hogy talán tolakodásnak, telhetetlenségnek, önzésnek érzitek, hogy ennyi gyerekkel a hátamon még "elvennék" babát olyanoktól, akiknek egyáltalán nem adatott meg. Ti mit tudtok erről, milyen az arány az örökbe adható gyerekek és a rájuk váró gyermektelen szülők között? Mert semmiképpen sem szeretnék megfosztani senkit az anyaság érzésének megtapasztalásától, csupán eszmélésemtől a szívemen viselem a magukra maradt gyerekek sorsát, ráadásul a szemem előtt lebeg annak a sok kisgyereknek az arca, akikkel egy ízben a munkámból kifolyólag találkoztam, és akiket kényszerűségből az állam "nevelt".
Mindenkinek nagyon sok örömöt kívánok a fiúk-lányok nevelésében! És, akárhogy is fáj, minden megbecsülésem és elismerésem a tiétek!
Jó, hogy megismertelek titeket!
Kíváncsi