Sziasztok!
Hát, akkor Nádas Petra születésének és első napjainak története következik:
Azt itt konkrétan nem írtam le, hogy milyen állásban van a baba, de próbáltam érzékeltetni, hogy a 36. hétre megfordult. Tehát ekkortól megint elkezdtünk reménykedni, de nem éltem bele magam nagyon, rábíztam magam a "Nagyfőnökre". Szedtem a homobogyókat, ittam szorgalmasan a málnalevél teát is. Keményedések voltak, néha apró görcsök is, de semmi komoly. A CTG is mindig negatív volt, nem sikerült fájást produkálnom. Húsvét vasárnap este voltunk CTG-n, Békési Erzsikével április 1-jén 13 órára beszéltük meg a következőt. De viccesen mondtam a férjemnek, hogy Andrissal sem tudtam már elmenni az utolsóra.
25-én szerdán is ment minden a maga rendjében, apósom 11-kor telefonált, hogy hogy vagyok, a válasz: jól. A szüleim is itt voltak, fél 2-kor indultak haza Szolnokra. Andris aludt, én ledőltem újságot olvasni a kanapéra. Fél 4-kor egyik pillanatról a másikra érzem, hogy "valami kúszik ki belőlem". Na, eszméltem rögtön, hogy ez talán a magzatvíz??? Ahogy felálltam, biztos lettem benne, a WC-n pedig már 100 %. Rongyoltam vissza a telefonomért, a királyi helyről intéztem a telefonokat, miközben a magzatvíz folyamatosan jött (nem szivárgott, nem ömlött, hanem folyamatos vékony sugárban). Először hívtam az uram (már épp indult, rekordgyorsasággal ért haza
), utána az unokatesómat, hogy jöjjön Andrisra vigyázni, majd anyut, hogy indulhat vissza (épp hazaértek Szolnokra), végül a szomszédot. Ő azért kellett, mert Andrisnak már éppen ébrednie kellett és nem tudtam, hogy mit csinálok vele folyó magzatvíz mellett. De nagyon rendes volt a csemete, mert megvárta, amíg az apukája hazaér, csak utána ébredt. Amikor felébredt, elmondtuk neki rögtön, hogy be kell mennünk a kórházba, mert most fog megszületni a kistestvére, anya pár napig nem alszik itthon, de apa igen és majd hozzuk haza a testvérét. Én nem tudom, hogy más hogy van vele, de én végig sírtam, amíg el nem indultunk, olyan nehéz volt itthagyni az én okos nagyfiamat (közben folyamatosan bocsánatot kértem a kicsitől).
4 körül hívtam Békési Erzsikét, hogy mi a helyzet. Kérdezte, hogy van-e fájásom. Mondtam, hogy nincs, sajnos. Ő finoman utalt rá, hogy akkor lélekben készüljek a császárra, mert szülni csak úgy tudnánk, ha lennének fájások. Úgy beszéltük meg, hogy fél 7-re bemegyünk. Be is értünk, fájások még sehol. Erzsike megvizsgált, teljesen zárt voltam, a baba feje magasan, így jött az utolsó szó: császár. De egyáltalán nem voltam elkeseredve!!!!!! Erzsike végig ott volt velünk, amíg lecsöpögött az infúzió és vártunk Hartman doktorra, majd az aneszteziológusra. A doktor úr is benézett és kérdezte: Eszterke, hát a fájások??? Én mondtam neki, hogy én is arra várok, de nem jönnek. Fél 9-ig egy darab sem volt. Amikor megjött az altatóorvos, akkor a saját lábamon átbattyogtam a műtőbe, puszi apának, ajtók záródnak. Az altatóorvosnő egy nagyon kedves hölgy volt, mindent mondott, amit csinált, de én ekkor már remegtem az izgalomtól, szegény Erzsike kezét tördeltem. Először nem akart hatni a szuri, meg is ijedtem, nehogy altatás legyen belőle, de aztán szerencsére összejött. Hartman doktor valami mosolyogtatnivaló sapkában megjelent és mint egy festő kezdte pingálni a hasamat, olyan mulatságos volt a szitu. De aztán szerencsére felhúzták elém is a lepedőt, így nem kellett végignéznem a műtétet. Amikor elkezdték, nagyon odafigyeltek, nem beszéltek másról. Szóltak, hogy már látszik a baba feje, de ebből még nem tudják, hogy mi a neme. Utána felkiáltottak: KISLÁNY!!!! Én persze elkezdtem bőgni...Erzsike kezébe adták a babát, aki kifele menet megállt és megmutatta: fejjel lefele volt, így csak a kerek popsiját és a husis combját láttam, de LÁTTAM. És hallottam, ahogy odakint hangosan üdvözli az apukáját is. 3100 grammal és 49 centivel született, 9/10 Apgarral. Utána nem sokkal visszahozták Petrát meztelenül, becsomagolva egy lepedőbe és odatartották közel hozzám, a bal kezemhez és az arcomhoz. A kezemet is kiszabadították a műszerek fogságából, hogy meg tudjam fogdosni a kislányomat. Sosem fogom elfelejteni azt a puha újszülött bőrt . Petra a hangom hallatán nem sírt, pislogott, én meg köszöntgettem és már ekkor gyönyörűnek találtam. Az is volt. Őt elvitték, engem pedig befejeztek. Ekkor már oldott volt a hangulat, már másról beszélgettek. De ez nagyon megtisztelő volt, hogy a születés "szent pillanataiban" nem másról beszélgettek.
Megszülettem!
Lekerültem a gyerekágyra, a császáros őrzőbe, ahová jó egy órára megint kihozták a kicsi lányt, segítettek (a csecsemős és Erzsike, meg az uram) szoptatni. Ekkor még nem ment, de Erzsike mondta, hogy az a lényeg, hogy érezze az anyaillatot.
Fogja a kezem
Az éjjel alig aludtam (nem is tudtam), Klári "őrmester" nővér folyamatosan tornára ösztökélt bennünket, hogy reggel könnyebben fel tudjunk kelni és úgy is lett. Igazán nem éltem meg olyan szenvedésnek, mint az első császár utáni felépülést. Igaz, hogy az ember már tudta, hogy milyen fájdalomra számítson, de szerintem az is sokat segített, hogy elfogadtam a császár lehetőségét és nem őrültem bele a gondolatba (utána pedig a valóságba), hogy nem szülhettem természetes úton. A babát láttam és fogtam a születése után közvetlenül és ez volt számomra a legfontosabb. Tényleg nem élem meg kudarcként. Viccesen azt szoktam mondani, hogy van két szép, egészséges gyerekem, nulla fájással. De vannak és ez a legfontosabb.
A kórházi napok csendben, szépen teltek, Petra másnap regeltől ügyesen szopizott (mondtam is, hogy ő kislányból van), szombat reggelre már mérhető mennyiséget szopott, vasárnap reggelre meg már olyannyira, hogy ki is tettek minket a kórházból (Hartman doktor hétfő reggelt mondott, de aztán vele is megbeszélték, hogy engedjen haza, kell a hely...).
Itthon persze "állt a bál", a nagy természetesen akkor lett beteg és magas lázas, amikor én a kórházban voltam. Nem voltak éppen a helyzet magaslatán, a nővérek röhögtek odabent, hogy telefonon instruálok, mit csináljanak az itthoni gyerekkel. Az uram ugyanis péntek este a haverjaival elment tejfakasztó buliba (jól sikerült, már szombat hajnalban éreztem
), amikor az anyósom telefonált neki, hogy a gyerek nagyon lázas. Férjem taxival haza és ugye a buli legjavából eljőve be is adták a 12 kilós kétévesnek az újszülött kúpot, majd miután nem vitte le, reggel mégegyszer...
Mintha nem mutattam volna meg előtte, hogy hol vannak Andris gyógyszerei...
Szóval, vasárnap, amikor hazajöttünk, Andriskám még elég rosszul volt, de utána elkezdett rohamosan javulni.
Amikor beléptünk a babával az ajtón, először az én nyakamba borult, majd hangosan üdvözölte kishugát: Szia baba, szia, szia!!! Én persze végigbőgtem, annyira aranyos volt. Mondta, hogy vegyük ki a hordozóból, vetkőztessük le, fogdosta volna (csak a lábát engedtük, mert ekkor még folyt az orra és rondán köhögött is, azt mondjuk még a mai napig). Írásban nem tudom érzékeltetni, hogy mennyire édes volt, de már ezért érdemes volt szülni egy kistestvért. Miután letettük az ágyra, odaállt és csak nézte őt.
Kedvenc képem: kétgyerekes anyuka lettem
Mivel Andris beteg, addig nem tehetjük őket egy szobába, amíg köhög, így Petra most mellettünk alszik a babakocsiban. Andris nagyon csalódott volt, hogy nem a kiságyba tettük, ahogy azt hónapokig mondtuk neki. Talán a jövő hét közepén összetesszük őket, ha addig a nagy kigyógyul a köhögésből.
Petra hozott ajándékot is Andrásnak: egy plüss bohócot (valamelyik kép hátterében látszik) és egy LEGO-t, mindkettőnek nagyon örült.
Azóta is lelkes a hugica miatt, szokta simogatni a hasát, puszit ad a talpára (szigorúan mind a kettőre), imádja ébresztgetni (odaáll a kocsihoz és kiabál, hogy ébresztő
), ha vendégek jönnek, megmutatja nekik. Ma azért már egy kis féltékenység is volt (szerencsére): amikor a nagyapja felvette a lányt, őt is fel kellett venni és ma először nem nézte meg, ahogy fürdik. Eddig a fürdéseknél is nagyon lelkes volt, segített, ha kértük, Petra testi épségét néha védeni kellett, nehogy ráugorjon.
A kicsi és a nagy
(Közben apának is fáj a torka, azért a védőfelszerelés)
Petra baba egyébként szépen, ügyesen eszik, és lekopogom, az éjjeleink is szépen alakulnak: tegnap például fél 12-től aludt 5-ig, majd egy kiadós szopi után reggel fél 10-ig. Nem panaszkodunk. Nappal egyre többet van fent, olyankor egy idő után sír, de inkább nappal, mint éjszaka.
Anya és lánya
Hát, ennyi lenne a mi eddigi történetünk, remélem, elég részletes voltam.
Nutella