Szüléstörténetem:
Március 10-én reggel 7-re kellett bemennem a kórházba. Czövek Ági volt a szülésznőm, ő készített elő a műtétre. Arra számítottam, hogy már 9-10 felé a karomban tarthatom a kislányomat, mert Ági tapasztalata szerint a program császárokat már 8 óra felé elvégzik. A papírmunkák után felmentünk a szülőszobára. Ott átöltöztem, kaptam egy szülőágyat, Ági csinált egy CTG-t, aztán bekötött egy infúziót, ami több óra alatt folyt le. Addig végig beszélgettünk, és vártunk az orvosokra: az aneszteziológusra, és arra az orvosra, aki a műtétet csinálta. Nagy meglepetésemre – képzeljétek – nem is Fekete Károly műtött, hanem egy Páczai Anita nevű orvos. Akkor ismertem meg a szülőágyon, még soha életemben nem találkoztam vele addig, de teljesen meg voltam vele elégedve, és szimpatikus is volt. Amíg vártunk az orvosokra, egyszer csak megjelent Csákány M. György főorvos úr, és közölte, hogy jó sokat kell még várnom
(ez volt kb. fél 9-9 körül), mert előttem van még vagy tizenkét kisműtétes
,
és bár azokat gyors egymásutánban lerendezik, de azért az mégiscsak idő.
Jó, tudomásul vettem, egyáltalán nem haragudtam, sőt még valamiért húztam is volna kicsit az időt. De ekkor még nem is izgultam. Vagy ha néha rámtört egy kis pánik, azt nagyon jól át tudtuk hidalni azzal, hogy beszélgettünk Ágival, meg azzal, hogy velem volt a férjem. Inkább olyan kellemes várakozást és kíváncsiságot éreztem, amit minél inkább szerettem volna kitolni. Azt sem bántam volna, ha csak este kerül rám sor.
Közben lefolydogált az infúzió, aztán amikor megtudtuk, hogy már csak négy-öt kisműtétes van előttem, akkor Ágika bekötötte a katétert is. Attól már jobban féltem, mert még sosem csináltak ilyet, és hát… végülis nem is volt valami kellemes érzés.
Aztán amikor már tudtuk, hogy már csak ketten, hárman vannak előttem, és mindjárt rám kerül a sor, na… akkor kezdtem el izgulni igazán.
Olyan 12 óra körül megjelentek az aneszteziológusok is, a férfi anesztes doki kacsás
műtős sapiban. Nagyon laza stílusban nyomta a dumát, jó fej fiatal doki volt.
Elmondták a műtét menetét, meg hogy spinális érzéstelenítést fognak alkalmazni. Aztán abban a béna szülő hálóingben, amibe át kellett az elején öltöznöm, és ami hátul tök nyitott volt,
átsétáltam a műtőbe, és közben valaki hozta utánam a katétert.
Aztán valahol utánam kullogott a férjem is, és neki le kellett ülnie egy padra a műtő előtt.
Bementem a műtőbe, de akkor már reszkettem az izgalomtól, annyira féltem.
Felültem a műtőasztalra, a kezeimet és a lábaimat behúzták négy nagy zöld műtős izébe, olyanba, mint két-két nagyon hosszú és bő csizma, és kesztyű. Aztán be kellett a hátamat hajlítani, és elkezdték valami jóleső hideggel kenegetni a derekamat. Nagyon jól esett, mert nekem közben annyira melegem volt, hogy szakadt rólam a víz, úgy éreztem, hogy mindjárt rosszul leszek a melegtől, és közben nagyon nagyon féltem. Aztán egyszer csak megláttam magam előtt a doktornőt, beöltözve, és akkor majdnem elsírtam magam. Addigra az adrenalinszintem már az egekben volt. Mondtam magamban, hogy „Na nehogy már elkezdjek sírni, mert az tök ciki lenne!”.
Akkor beadtak a hátamba egy lidokain injekciót, majd kis idő múlva gondolom a spinális érzéstelenítőnek az injekcióját, de azt már nem éreztem.
Aztán csak annyit éreztem, hogy melegszik a lábam, és felfektettek az asztalra. Az arcom elé egy nagy zöld lepedőt terítettek, és onnan kezdve, az arcomtól lefelé nem láttam semmit, csak a fejem fölé hajló anesztes orvosokat, és megkértem őket, hogy szóljanak legyenek szívesek, ha a baba már látszik. Különben az ég világon semmit sem éreztem az egész műtétből, csak különféle mozgásokat éreztem, ahogy húzzák, vonják a hasamat.
Aztán egyszer csak azt mondta az egyik orvos, hogy már látszik a baba popsija, és akkor az egyik szememből kigördült egy könnycsepp. Aztán pár másodperc múlva már a feje is látszott, és már meg is van. Akkor már nem bírtam ki, hogy ne bőgjem el magam, és mindkét szememből elkezdett folyni a könny. Azt hittem, hogy rögtön meg is mutatják, de nem. Egyszer csak valahonnan messziről, a fejem mögül hallottam a sírását, olyan kis vékony cérnahangon sírt, és megkérdeztem, hogy ez Ő??? Küszködtem a könnyeimmel, az orvosok gratuláltak. Ez volt 12:25-kor.
Tehát 12:25-kor megszületett a kislányom. Hirtelen nagyon türelmetlennek kezdtem érezni magam, és legszívesebben leugrottam volna a műtőasztalról, magamhoz vettem volna a kislányomat, és hazáig meg sem álltam volna.
Aztán egyszer csak megjelent Ágika egy fehér kis lepedőcsomaggal, abban a csomagban Zsófi volt, de valami iszonyat módon bebugyolálva, az arcából csak annyi látszott ki, hogy a szemöldökétől a szája aljáig. Odatartotta az arcomhoz Zsófit, és amennyit láttam az arcocskájából, az első benyomásom az volt, hogy milyen szép kis arca van. Odatartotta, és a könnyeimmel küszködve megpusziltam a pofikáját, és már vitték is el tőlem.
Ez idő alatt a férjem kinn a műtő előtt agyon izgulta magát.
Most jön a történet csattanója:
Engem közben elkezdtek varrni, és kérdeztem, hogy milyen súlyú a baba? Ági odajött, és azt mondta, nagyon picike, de mindjárt lemérjük. Majd pár másodperc múlva jött a válasz: 2200 gramm. Nem hittem el. Mondom, az nem lehet, hiszen az uh-n is már 2800-3000 grammos babát mondtak a 38. héten.
Az orvosok is összenéztek, nem értették, hogy lehet ez, amikor annyian látták őt ultrahangon.
Később kiderült, hogy az ultrahang tévedhet akár 500-600 grammot is.
Olyan csalódottnak éreztem magam, és úgy elkeseredtem, mert nem erre számítottam.
Ami pedig ezután jött, az elkövetkező egy-két nap, nagyon nagy megpróbáltatás volt számomra lelkileg. A kislányomat az után a puszi után csak a 4. napon tarthattam először a karomban, annak ellenére, hogy azt hittem, hogy már 10-én a reggeli órákban magamhoz ölelhetem. Ugyanis a születés után őt rögtön vitték fel a koraszülött osztályra, engem meg a császár őrzőbe. Mindegy, akkor még azt hittem, hogy jó, ezt a mai napot a császár őrzőben kell töltenem, de holnap biztos már a karomba vehetem.
Lassan ment ki az érzéstelenítő, a lábamba kezdett visszatérni az élet, és egyre erősödött a fájdalom. Nem tudtam örülni, mert folyton az járt az agyamban, hogy miért így kellett ennek történnie? Mi lehetett a baj, hogy ilyen pici lett? Ugyanakkor az Apgar értéke tökéletes lett: 9/10, és egyébként teljesen egészséges kisbaba volt már akkor is, csak annyi, hogy pici lett a súlya.
Másnap átkerültem egy másik szobába a császár őrzőből, és a többi anyukának mind hozták a gyermekét, csak Zsófit nem. Ekkor el is felejtettem a fizikai fájdalmakat, gondolhatjátok, mit érezhettem. Iszonyú lelki terrorként éltem meg, hogy még mindig nem hozzák Zsófit, és azt sem tudtam, hogy mikor tarthatom majd a karomban. Felmehettem a koraszülött osztályra összesen egy nap kétszer húsz percre, és az inkubátorban simogathattam 20 percen keresztül. Kész, ennyit engedtek érezni belőle. Konkrét választ ekkor még nem tudtak adni arra vonatkozóan, hogy mikor? Ez volt az első napok legnagyobb kérdése számomra, hogy MIKOR??? Egy nap kb. vagy ötvenszer megkérdeztem a legkülönbözőbb emberektől, hogy mikor adják már őt oda nekem, és különben is teljesen össze voltam zavarodva, mert nem értettem, ha teljesen egészséges, csak kicsi a súlya, azért miért nem lehet velem, és egyáltalán semmit sem értettem, csak annyit tudtam, hogy most rögtön akarom őt, és haza akarok menni vele együtt, hogy végre együtt lehessünk hármasban. Az első két nap végig bőgtem, nem akartam enni sem, mindenkire haragudtam, és főleg a koraszülött osztályon dolgozókra, mert amikor kérdeztem őket, úgy ahogy válaszoltak, de úgy viselkedtek velem, mintha nem is Zsófi édesanyja lennék, hanem csak egy betolakodó, és az inkubátorból nem lehetett őt kivenni az első napokban. Nem értettem semmit.
Szóval éhségsztrájkba kezdtem, és bőgtem, de aztán rávilágítottak, hogy ezzel csak még jobban rontok a helyzetünkön, mert nem lesz tejem. Akkor elgondolkoztam ezen, és erőt vettem magamon. Elkezdtem fejni (akkor még csak az előtejemet), és ettem. Nem számított, hogy akkor még csak pár csepp előtejem volt, de már azt is vittem fel a kislányomnak, és ez sokat segített, mert a harmadik napon beindult a rendes tejem. Folyamatosan fejtem le a tejemet, és vittem fel Zsófinak, amíg nem szoptathattam rendesen.
Aztán az utolsó napokban kezdett letisztulni előttem minden. A negyedik napon végre a karomba adták, és már az első pillanattól kezdve mindketten ösztönösen tudtuk, hogy mit kell csinálni, mintha mindig is szoptattam volna, és neki is rögtön ment a szopizás. Annyira örültem ennek, és végre azt éreztem, hogy ennyi kárpótlás nekem is kijár azok után, amin keresztül mentem ez alatt a pár nap alatt. Nagyon örültem, hogy tudok szoptatni, és hogy lett tejem, nem is kevés, mert annyi mindenkitől hallottam, hogy milyen sokat szenvednek, anya is, gyermeke is, mire gördülékenyen megy a szopizás, ha egyáltalán beindul a tej, vagy akar szopni a baba, stb.
Aztán megértettem mindent, hogy miért kellett mindennek így történnie, és már úgy jöttem el a 9. nap után a kórházból, hogy letisztult előttem minden, és végre örülni is tudtam.
). Lilla, örülök hogy nálatok is minden rendben van. Kár, h. nem jött össze a találka, talán majd máskor.
Legközelebb egy másik receptet is kipróbálok. Most nagyon kedvet kaptam hozzá.
csak az a baj, h. főleg az édességeket kívánom. Amúgy szüléssel általában 10kg szokott lemenni, úgy tudom.
Utálom, bár az jó, hogy tovább van világos.
