2008.03.25 14:04
Szerző: muffin
Először is nagyon köszönjük a biztató szavakat. Mielőtt bármibe belefognék sajnos nem tudok jókat mondani. Nem a legrosszabb következett be, de így sem egyszerű a helyzet. Szóval. Szombat reggel elmentünk a czeizel központba, ahol egy fiatal csaj vizsgálta a bébit. Mindent lemért, megbecsülte a súlyát, és megnézte mindenét. De nem akart 4d-re váltani. Csak nézte a fejét, nézte... Már annyi ideig, hogy tudtam hogy baj van, csak nem mondott semmit. Ettől még rosszabb volt az egész. Aztán a végén átváltott 4d-re és nem azt láttuk amit vártunk. Kerestük a kis arcát, de nem mutatta. Amit láttunk, abból nekünk nem derült ki semmi. Össze-vissza váltogatta a képet. Aztán kb. 15 perc elteltével közölte, hogy sajnos azt hiszi valami gond van. Ekkor elkezdtem bőgni mint az állat, a többi felvételre nem is emlékszem. Mondta a csaj, hogy úgy néz ki hogy a szája és az orra közötti rész nem záródott rendesen. Ettől persze mindketten padlót fogtunk, mert el tudjátok ti is képzelni ami lejátszódott előttünk. De ami a legjobban zavart hogy mivel végig nem mutatta az arcát nem tudtuk hogy mennyire súlyos. Nem tudtuk, hogy az álla ép-e és azt sem hogy az orrával mi a helyzet. Keddre rendelt vissza. Szerintetek? Kiléptem az épületből és úgy sírtam mint még soha. AZt éreztem hogy a szívem kiszakad. Senkinek nem kívánom. És az, hogy várjak 72 órát elképzelhetetlen volt. Úgyhogy hazajöttünk (úgy tűnt soha nem érünk haza) és rögtön internet. Megnéztük hogy miről is van szó. Sokak úgy ismerik, hogy nyúlajak, de már kiképeztük magunkat, hogy nem ez a helyes kifejezés. Ajakhasadéknak hívják. AMit meg mindenki farkastoroknak ismer, az pedig szájpadhasadék. Úgyhogy az első diagnózis szerint ezek valamely változatával kell szembenéznünk. Ebben is vannak súlyosabb és kevésbé súlyos esetek. A következő lépés az volt, hogy tökmindegy hova, de mégegy 4d-re el kell mennünk mert nem lehet kivárni a keddet. Úgyhogy maradt az m5 mellett a brendon, mert az nincs túl messze. Felhívtuk őket és szerencsére egy óra múlva mehettünk is. Egy fiatal doki volt ott. Mondtuk neki hogy mi a helyzet és hogy nem mozizni jöttünk, csak az arcát nézzük meg. Végtelen rendes volt, és nagyon figyelmes. Elkezdte vizsgálgatni, de a mi kicsi fiunk továbbra is takargatta az arcát. Már oldalt feküdtem, már köhögtem, sehogy nem látszott semmi. Mondta menjünk 20 percet sétálni. Úgyhogy kijöttünk. De persze nem tudtunk a brendonban nézelődni, én tuti végigbőgtem volna az egészet. Úgyhogy betévedtünk valami horgászboltba és ott nézelődtünk. Elég morbid volt. Na mindegy. Végre letelt az idő és visszamentünk. Néztük tovább. MOndta a doki hogy igen, sajnos úgy néz ki, hogy a bal oldalon ott van a kis nyílás, de nem látja túl jól. Néztük-néztük. Aztán kérdeztem, hogy miért olyan fura az orra, hogy arra is kihatással van-e. Mondta, hogy valószínű igen. Aztán kérdeztük tőle, hogy és a szájpadlást érinti-e. MOndta, hogy sajnos a legtöbbször igen. Végül mielőtt eljöttünk még megkérdeztem, hogy egy vagy kétoldalról van-e szó. ERre is azt mondta, hogy sajnos valószínű mind a kettő. Teljesen összetörtem. Hogy az én kicsi bébim. Az ARCA!!! Nem tudom nektek leírni hogy mit éreztem. Nem tudtuk eldönteni, hogy jó-e hogy megtudtuk, vagy jobb lett volna szüléskor szembesülni vele. Most hogy éljem le ezt a három hónapot? Hogy várjam felhőtlenül? HOgy nézzek rá mások gyerekére? És egyáltalán hogy fogadjam el ezt az egészet. Mint kiderült minden 500 gyerekből egy ilyen. AMi nagyon durva, de tény. És a legszörnyűbb, hogy a kiváltó okok a következők lehetnek:
- örökletes (egyikünk családjában sem fordult elő)
- dohányzás (ez volt a ledkiemeltebb külső hatás, sem én sem a férjem soha egy szálat nem szívtunk, viszont nem tehetek róla, de az szöget ütött a fejemben, hogy mindkettőnk anyja végig dohányzott a terhesség alatt)
- alkoholfogyasztás (én sem iszom soha, de a férjem elhatározásból még az életben egy kortyot sem ivott)
- drog stb. azt hiszem a többi ilyesmit nem is írom le mert felesleges
- megelőzhető ha a kismama magzatvédő vitamint illetve folsavat szed már a terhesség előtt egy hónappal (kell mondanom, hogy szedtem mind a kettőt jóval egy hónappal azelőtt???
Szóval ennyit az okokról. Erre a genetikus sem tudott mit mondani.
Szóval hazajöttünk szombaton. A világnak vége volt. Próbáltunk elmenni sétálni, vagy bármit csinálni, de felváltva bőgtünk mint egy kisgyerek. HOgy miért pont mi? És miért pont a mi pici fiunk? Végre este lett. De sajnos az álom hiú ábrándnak bizonyult. Éjszaka több óra forgolódás után bekapcsoltam a gépet, és ezerszer visszanéztem az összes képet meg a videót. Próbáltam szalmaszálakba kapaszkodva nyugtatni magam. De az igazság az, hogy látszott hogy tényleg nincs rendben valami. Úgyhogy próbáltuk úgy felfogni, hogy talán csak az ajkát érinti. És a többit nem. Próbáltam a felvételből olyan képeket kilponi, amiken valamelyik féltett része kirajzolódik. AZtán végre reggel lett. Már csak 48 órát kell várni. Próbáltuk elütni az időt, de nagyon nehezen ment. Leültünk és szinte egész nap ez után kutattunk. A lehetőségekről, azokról a gyerekekről, akik ilyen problémával születtek, és egyáltalán erről az egészről. És közben felváltva bőgtünk. Megint eljött az este. SIkerült egy olyan képet kilopnom az egyik felvételből, amin látszik a kis orra. Ezzel a képpel az agyamban feküdtem le. Egész éjjel nagyon furcsa állapotban voltam. Mintha aludtam volna, de mégsem. Egész éjjel ez a kép volt előttem. Reggelre valahogy sikerült kipihenni magam annak ellenére, hogy tudtam hogy nem igazán aludtam. Már csak 24 óra. Meg volt beszélve a férjem főnökéékkel, hogy átmegyünk hozzájuk és viszek friss kalácsot aztán együtt reggelizünk (szerencsére nagyon jóban vagyunk). Úgy éreztük, hogy jobb is, ha nem vagyunk itthon. Gyorsan összeraktam a kalácsot és aztán átmentünk. Megbeszéltük velük a helyzetet és hihetetlen jól fogták fel az egészet. MOndták, hogy mindenben segítenek és az a primitív, aki ezt nem tudja elfogadni. Ott voltunk estig. Aztán gondoltuk elmegyünk moziba, hogy azzal is teljen az idő... De odaértünk és nem mentünk be. Inkább hazajöttünk. És jött megint az este. Éjjel megint órákat forgolódtam, hogy mit fognak mondani. Végre reggel lett. A saját dokimnál kezdtünk. Elküldött az I. számú női klinikára, oda majd csak pár óra múlva megyünk. És valószínű, hogy ezek után szülni is ott fogok, mert ott felkészültek az ilyenekre. De ez még a jövő zenéje. A lényeg, hogy utána visszamentünk a czeizel központba és ott megint megnézték a mi kicsi bébinket. És amikor mondta a doki, hogy sajnos tényleg így van, az első kérdésünk az volt, hogy és az orra? Erre azt mondta, hogy kicsit laposabb (aminek azért örültünk mert mi épp hogy nagynak láttuk, de ott volt köldökzsinór meg minden) és mondta, hogy csak az orrcimpáig tart. És kérdeztük, hogy egyoldali vagy kettő. Mondta, hogy sajnos mindkét oldalon van. De mi már szinte csak örülni tudtunk neki, hogy az álla rendben van, és az hogy az orra laposabb, kit érdekel. A sok hülye beképzelt liba olyan orrot rakat magának amilyet akar csak mert nem tetszik, akkor a mi kicsi fiunknak is lehet később gyönyörű orra. Úgyhogy a helyzet ez. Riasztó kétségbeejtő és szörnyű, de azt hiszem kezdjük felfogni azt hogy ez mivel jár. ÉS hogy mivel jár. MIvel szerintem szerencsére senki nincs ezekkel a dolgokkal tisztában, egy pár szóban arról, hogy min kell majd keresztülmenni.
Három hónapos korában szükség lesz egy plasztikai műtétre, és utána kívülről a hegen kívül semmi nem fog látszani. Ami ott marad örökre, de ha fejreesik a biciklivel kétévesen, akkor is lehet ugyanez. Aztán 11-12 hónapos korában lesz egy műtét, amivel a szájpadlását zárják, és utána ha az orrát is műteni kell, az 5-6 éves korában lesz. Emellett fokozottan kell foglalkozni a kis fülével, kell majd beszédterápiára és pszichológushoz vinni, és tuti hogy lesz fogszabályzója (ami nekem is volt) Úgyhogy ezek a kilátások. Gondolom most mindenki döbbenten olvas és sajnálja a dolgot. Nem kell. Isten senkit nem bütet. Ő nagyon jól tudja, hogy kik azok az emberek, akik egy ilyen problémával megbírkóznak és tudnak egy ilyen kis embert szeretni. Úgyhogy ezt az egészet egy próbának fogjuk fel, ami a mi kapcsolatunkat biztos hogy megerősíti (el sem tudjátok képzelni hogy milyen kapocs alakult ki ez alatt a három nap alatt, pedig eddig is hihetetlen jó volt a kapcsolatunk). És azt hiszem titi írta, hogy én a szerencse fia vagyok. Így is van. Tudom, hogy Isten méltónak és elég erősnek talált arra, hogy egy ilyen problémával megküzdjünk, és egy ilyen speciális kicsi fiút ad nekünk. Lehetne olyan baj is, amit nem tudnak orvosolni, vagy nem ilyen eredménnyel. Úgyhogy hálás vagyok, hogy 'csak' ennyi a baj. Nagyon nehéz lesz a következő három hónap és a szülés utáni három valószínű még nehezebb. Az egyetlen dolog amit szerintem nem fogok tudni feldolgozni, hogy nem fogom tudni szoptatni. De ezen kívül minden mást megadunk neki és egy szuper életet biztosítunk neki.
Az én legnagyobb félelmem az volt, hogy a férjem nem fogja tudni elfogadni, mert ő világ életében ódzkodott a sérült emberektől. Látni sem bírta őket és bele sem mert gondolni, hogy valaki ismerősével ilyesmi történjen. A hétvégén rengeteg lehetőséget vettünk fontolóra. És eljutottunk a teljes kétségbeesésből egy olyan állapotba, ahol az egymás iránt érzett szeretetünk mindennel megbírkózik.
Nagyon kemény hónapok várnak ránk és tudjuk hogy nem lesz egyszerű, de megcsináljuk. Sokan irigykedtek ránk mindig mert ugyan sok munkával, de sokra vittük és azért is vártunk eddig a bébivel, hogy saját házba hozhassuk haza. És ez így is lesz, csak épp egy ilyen problémával együtt. De az ilyen embereknek pláne meg fogjuk tudni mutatni, hogy erősek vagyunk, és ez sem állít meg minket.
És zárásképp csak annyit, hogy az én drága férjem az előbb idebújt a hasamhoz és beszélt a bébihez ahogy szokott. És elmondta neki, hogy tudja, hogy nem sikerült teljesen összenövesztenie a kis ábrázatát, de mi akkor is nagyon szeretjük, nagyon várjuk és mindent meg fogunk tenni érte, hogy szuper jó kis dolga legyen. Ne siessen kifelé, várja csak meg az idejét és utána belekezdünk a közös projektbe.
Úgyhogy mégegyszer köszi mindenkinek a szorítást, és tudom, hogy mi elég erősek leszünk ahhoz hogy egy ilyen bébit elfogadjunk és valószínű lesznek hullám-hegyek és völgyek. Úgy ahogy most is vannak. Az egyik pillanatban úgy érzem hogy hegyeket tudok mozgatni, a következőben meg sírok mint egy gyerek. De ez is érthető. Úgyhogy így fogadjátok el az én kicsi Eliot-omat (akinek a neve kiválasztásánál a jelentést is figyeltük, és azt jelenti, hogy Isten az Úr) Ő egy nagyon különleges kisember lesz, aki hihetetlen dolgokat fog csinálni az életben és büszkék leszünk rá a férjemmel és az egész családdal együtt. Aki ezt nem tudja elfogadni, vagy csak sajnálkozni tud, azt hiszem annak van szüksége sajnálatra. 'Röviden' ennyi.