Sziasztok!
Ha mindazt le tudnám írni, ami bennem van... De először is egy idézet az egyik kedvenc könyvemből, Richard Bach Illúziókjából:
"A kötelék,
mely igaz családot összefűzi,
nem a vér, hanem
az egymás élete iránti tisztelet
s a benne lelt öröm.
Ritka, hogy egy család
tagjai egyazon
fedél alatt
nevelkedjenek."
Mélységesen egyetértek vele. Az anyám soha nem szeretett engem. Eszköz voltam számára. Gyakorlatilag kulcsot jelentettem számára (szó szerint lakáskulcsot) abba a lakásba, ahol apám élt. Az érkezésem miatt költöztette apám oda magukhoz, vagyis apámhoz és az akkori, második feleségéhez. De nem is ezt akarom. Csak olyan kuszák a gondolataim, és majd' megszakad a szívem. Végigolvastam egyébként a topicot.
Olvastam egy könyvet Oshotól. Beszélt a szeretetről is. Arról a valóságos szeretetről, amivel még soha nem találkoztam. (Talán a férjem így szeret, de nem biztos) Azt hiszem, a gyerekek képesek erre, csak frankón lenevelik őket A FELNŐTTEK. Nem tudom, érteni fogtok-e engem. Bízom benne. Ha körülnézünk saját magunkban és a környezetünkben, észre kell vennünk, ha IGAZÁN őszinték vagyunk (hej, de kevesen), hogy amit mi szeretetnek nevezünk, az egy szükségletet, kielégítést, fontossági érzést, megértést, vagyis érdeket jelent (Kíváncsi). Osho szerint (és ha jól tudom, a pszihológus szakma szerint is) mindenki a nagy egybeolvadásra vágyik (pl. szerelem), amit az anyukája méhében élt át. De ez lehetetlen. Soha többé nem leszünk ennek részesei. Amióta megengedtem magamnak, hogy átéljem a teljes egyedüllét érzését, vagyis elengedtem azt az illúziót, hogy bárki lehet olyan közel hozzám, mint az anyukám volt (volt?), azóta letisztultan látom nagyjából, kinek miért van szüksége rám. És persze fordítva. De azóta sokkal kevesebbet kommunikálok, de nem marad, ragad bennem semmi, amit ki akarok mondani. Egyre kevésbé van SZÜKSÉGEM másokra, viszont egyre inkább megértem az embereket. Nagyon fáj néha őszintének lennem magamhoz. Pl elismernem, hogy az első két gyerekem azért született, hogy engem felnőtté tegyenek az apám szemében - vagyis eszközök voltak (mindemellett szerettem, szeretem őket mostmár érdek nélkül, legalábbis remélem). A második két gyerekemet meg még nem akartam, csak később. Mindkettőt elutasítottam.
Szegények, mit élhettek át a méhemben.
Pszihológus és egyéb segítséggel, mire megszülettek, már valóban szerettem őket.
De visszatérve a barátság témához: mostanában sokat gondolkozom, van-e nekem úgy igazán barátom. Azt hiszem, nincs. Legalábbis nem úgy, ahogy én értelmezem a barátságot. És abban sem vagyok biztos, hogy akarok barátot. Hiszen valójában mindenki elszigetelt, és ennek ellenkezőjét állítani olyan, mint álmodni. (De végülis az álom olyan édes tud lenni.
)
Félek, egyedül maradok a véleményemmel. Vagy nem félek. De elszomorít majd. Nem az egyetértés hiánya... talán mégis az. Vagy az, hogy újra rádöbbenek, egyedül vagyok. Senki nem tudja átélni pont azt, amit én élek át. És soha többé nem élem át a teljes együttlétet.
Ami azért még elszomorít.
Talán ezért szakítottam meg - legalábbis magamban - egy jól működő, jónak tűnő barátságot. Mert a teljességet ez sem tudta megadni. Csak kínzott. Elegem van abból, hogy anyapótlékokat keresek, és frusztrál, hogy nem adják meg, amire vágyom. Akkor már kevésbé fáj, ha nincs. Tudjátok, mi az érdekes? Hogy nem fáj! Nem fáj, hogy nincs. Ami mégis mocorog bennem, ami piszkál, az az, hogy fájdalmat okoztam neki. Nem akartam. Nem akarom, hogy neki fájjon. De nem akarok tovább hazudni, álarcot viselni. Ahogy linato másolta be:
"Azt akarom tudni,hogy mersz-e másnak csalódást okozni,hogy hű maradhass önmagadhoz.Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül,hogy megcsalnád saját lelkedet."
A válaszom, igen. Hű maradok magamhoz, mégha fájdalmat is okozok ezzel másnak és magamnak.
Titokban remélem, az illető majd olvassa ezeket a sorokat, és megért.
Virág