2008.02.27 18:01
Szerző: evisan
Íme a történet:
Reggel már fél 8-ra a kórházban voltunk, de csak sokkal később estek nekem. A pár óra várakozás egy örökkévalóságnak tűnt. Kb. 11-12 óra lehetett, amikor kaptam egy szülőszobában egy ágyat, aztán a férjem felhozta a kocsiból a már elkészített kórházi csomagomat, és átöltöztem hálóingbe, köntösbe. Először megvizsgáltak újra ultrahanggal, a baba természetesen még mindig nem fordult be.
Aztán még mindig sokat kellett várnunk, csak sokszor az volt a rossz, hogy nem mondtak semmit, és igazából nem tudtuk, hogy meddig kell még várni, miért nem kezdik már el? A férjem végig velem volt. Aztán olyan 12-13 óra körül bekötöttek egy infúziót, ami ellazítja a méhfal izomzatát valamennyire. Vártak, hogy lecsöpögjön, aztán jött Siklós dr, egy fiatal doktornővel. És ekkor kezdődött a lényeg. A dokitól kétszer is rákérdeztem, hogy de ugye a baba nem sérülhet meg? De aztán tényleg kézzel fogható magyarázatot adott rá, hogy miért nem. Ez érdekes, majd ezt külön elmagyarázom, mert a fizikán alapul.
Elmondta, hogy a babának ettől semmi baja nem lehet, nekem lesz rossz egy kicsit. Aztán szó szerint a két orvos nekem esett. Folyamatosan mondták, hogy lazítsam a hasam, aztán az egyik orvos kitapogatta a medencéjét, a másik a fejét, és elkezdték a kezük élével terelgetni, de valami iszonyú erővel. A férjem nézte, de azt mondta, hogy olyan volt, mintha nagyon nagy erővel masszíroznának. Hullámzott az egész hasam az erőbehatások következtében. Még az ágy is recsegett. Rossz volt nekem is, hogy ilyen erővel nyomorgatják a hasam, de mégsem olyan idegi fájdalom volt, mint mondjuk egy fogfúrás, hanem olyasmi, mint amikor gyerekkoromban birkóztam a tesómmal, és jól megtaposott, vagy ilyesmi. Mindenesetre egy hang nélkül sikerült végigtűrnöm, de közben éreztem, hogy vörösödök, mert iszonyú erővel arra kellett koncentrálnom, hogy lazítani tudjam a hasam a nagy erők ellenére, meg hát azért fájt is.
Aztán a fiatal doktornéni ereje kevésnek bizonyult, és behívtak egy másik orvost, egy olyan igazi mackós alkatú dokit, és vele együtt csinálták tovább. Néha úgy éreztem, hogy húúú, mostmár tényleg jó lenne, ha abbahagynák, mert nagyon szar. De ők is olyan erővel próbálták húzni, vonni, hogy láttam Siklós dokin, hogy az erőtől még ő is belevörösödött, és szinte az egész teste erejét beleadta.
Ötször-hatszor újra nekiestek, de nem sikerült. A medencéje annyira beékelődött a medencémbe, hogy nagyon nehéz onnan kiemelni. Kb. 10 perc lehetett az egész, amíg próbálkoztak, aztán feladták, de ennyi nekem is éppen elég volt.
Egyébként az elején mondták, hogy egyáltalán nem biztos, hogy sikerül, olyan 60-40%-ban szokott sikeres lenni ez a fordítás. Tehát 60 %-ban meg tudják fordítani, 40 %-ban pedig nem. Úgyhogy mi pont beleestünk a 40-be.
Na mindegy, egy kicsit elkenődtem a kudarcon, de mostmár nem vagyok szomorú, mert megpróbáltuk, nem sikerült, hát ennyi.
A doki különben még meg is dícsért, mondta, hogy tényleg nem rajtam múlt, mert tényleg együttműködtem velük, vagyis lazítottam a hasam, amennyire csak tőlem telt.
Aztán utána megnézték CTG-vel a baba szívhangját, teljesen jó volt. Érdekes, mert a hasam egyáltalán nem fáj, nem is fájt utána sem, mert végülis ez olyan volt, mintha nagyon erősen megmasszíroznának egy testrészünket. Az utána nem fáj, csak közben, miközben masszíroznak. Egyedül a tűszúrás helyét érzem kicsit, ahol az infúzió bement.
Utána még kb. fél órát pihennem kellett, habár már rögtön jöttem volna haza, mert hát semmi bajom nem lett ettől az egésztől. Sem gyengének nem éreztem magam, semmi. Egyedül fáradtnak éreztem magam, és érzem, mert azért csak izgultam egy kicsit, és már éjszaka is nagyon rosszul aludtam, mert ezen járt az agyam egész éjjel.