Sziasztok!
Nagyon köszönöm nektek a sok szorítást, bíztatást és gratulációkat, most mikor volt egy kis időm nagyon gyorsan visszaolvasgattam (ha lesz egy kis időm ígérem részletesebben fogok reagálni mindenre).
Szülésről: rövid volt, fájdalmas és mégis így utólag örülök, h. annak ellenére, h. császárral végződött a vajúdásból is kivehettem a részem (ott akkor nem ezt gondoltam).
Hétfőn reggel a dokim azt mondta, h. ne húzzuk tovább az időt (nem akart már sokáig bennt fektetni, ráadásul előtte elment a nyákdugó is és elkezdtem kinyílni).
Mivel 2 ujjnyi megvoltam ezért burkot repesztett reggel 9-kor és azt mondta, h. próbáljuk meg normál szüléssel és majd meglátjuk...
Az volt a baj, h. 5 perc múlva rögtön 2 perces fájásaim lettek és így ment ez 2 órán keresztül. Nem volt meg az az átmenet ami sok embernek, h. 15-10-5 perces fájások követik egymást, hanem durr bele a közepébe.
A vége felé már fájdalomcsillapításért könyörögtem, de megvizsgáltak és a doki azt mondta, h. sajnos nem tágultam a 2 óra alatt semmit és sajna a baba szívhangja sokszor leesett (78-80-ra, valamikor meg 200 fölé ment) így nem lesz idő erre, Ő inkább a császárt javasolta, mert azt mondta, h. ezt tartósan a manóka nem fogja bírni, mert ezzel a tágulási tempóval akár 12 órát is vajúdhatok.
Ekkor bejött az altatóorvos és mondta, h. van 2 percünk, h. eldöntsük, h. én mit akarok: spinált vagy altatást (az epidurálra nem volt már idő).
Én mivel sajna hajlamos vagyok a migrénre (meg a 2 percesek alatt nehéz is lett volna beadni a spinált) inkább altatást kértem, amit azóta sem bánok.
Amikor kitoltak a műtőből felébresztettek és odahozták a kismanót bár utána sok minden dolog homályos maradt de arra emlékszem, h. adtam egy puszit a kisfiamnak.
Ezután a párom 3/4 óráig babázott, hozzánk meg feltolták délután a kismanót, és mivel engem csak altattak a karomba is vehettem, nagyszerű érzés volt.
Másnap reggel amikor már felkelhettünk zuhanyozni az adott erőt, h. ha fel tudok kelni, akkor minél előbb láthatom a picit.
Erről az intenzív örzőben töltött időszakról nagyon sok kiesésem van: egy csomó embert felhívtam telefonon, de nem emlékszem, h. kiket és hogy kinek mit mondtam
Az első pár nap nagyon fájt az ágyból való felkelés, meg voltak nagyon sírós időszakaim (főleg, amikor az első éjszaka kitoltam a picim a csecsemősöknek, mert nagyon sírt és nem tudtam megvigasztalni).
Aztán nagy nehezen rájöttünk h. a kis lurkó szinte csak hason szeret aludni, ráadásul iszonyatosan éhes (előtej akkor még nem volt, a cukros vízből, meg már nem akartak neki adni többet, így a végén már én kértem egy kis tápszert, mert a pici az öklét szívta kínjában és tiszta cserepes volt a szája).
Azóta szerencsére megindult a tejcsi, van bőven, úgyhogy ilyen gondunk nincs, a haspókságát megőrizte (80g-kat szopik) és sokat alszik.
Időnként vannak hasfájós éjszakáink, szerencsére itt van anyukám és segít egy darabig.
Már voltunk kakisak/ pisisek nyakig (egyszer én is tiszta kaki voltam), de nem bántam, mert azt volt életem első tisztába tevése.
Szóval nagyszerű érzés az amikor látod, h. ott szuszog a melleden, vagy látod, h. édes deden alszik. Vagy amikor megkapod tőle az első hamiskás félmosolyt (akkor is sírtam). Ez olyan ami semmivel nem ér fel.
Szeretném megköszönni Alzizának a sok segítséget (a babakönyvön is bőgtem, amikor az első hajtincshez értem), valamint mindenkinek amit a terhesség alatt kaptam tőletek.
Köszönöm ugyanakkor az orvosomnak, és szülésznőmnek h. jól döntöttek és így a kismanó is jól van.
A kórházról (SOTE 2) nekem nem voltak rossz tapasztalataim, a kaja a 9 napos ottlét alatt csak egyszer volt rossz (igaz a reggeli és vacsi kicsit kevés, de erre fel lehetett készülni), a csecsemősöknek tényleg sok a dolguk, de amikor odamentem és kérdeztem senki nem hajtott el és mindig megmutatták a dolgokat.
RAkok fel még pár képet és amint lehet írok még.
Puszilok mindenkit:
Vera