Születéstörténet
Nem tudom csatolni dokumentumként, úgyhogy bocsi a hosszúért.
Hááát, úgy érzem, sosem fogom leírni normálisan leírni ezt a születéstörténetet (pedig Biusnak is le szeretném írni a várandósság alatti gondolataimmal együtt
), úgyhogy úgy döntöttem, legalább egy „rövidebb”, kevésbé megfogalmazott verziót leközlök.
Szóval az egész úgy kezdődött, hogy már hétvégén nagyon punnyadt voltam. Nagyon hamar kifáradtam, feküdtem egy csomót. Annyira kimerültem, hogy a hétfői tanítványomat áttettem szerdára. Aztán lemondtam egy keddi talit. Aztán végül lemondtam mindenkit a hát hátralévő részére. Csütörtökön délelőtt - még jó, hogy apával együtt - uh-on, ctg-n és dokinál voltunk. Mire 1 óra körül hazaértünk, kis híján sírtam a fáradtságtól. Uh, ctg rendben volt, dokim azt mondta, minden a régi, na jó, egye fene, ha nagyon akarja, akkor minimálisan nyitva. Aztán hozzátette, hogy azért 2-3 héten belül ne számítsunk semmire. Én persze még mindig azt éreztem - ahogy elejétől fogva - , hogy bizony Bius előbb fog érkezni. Szóval miután hazaértünk, kis szunyóka, míg a védőnő be nem toppant a receptekkel. De utána is nagyon fáradtnak éreztem magam. Aztán fél 5-kor éreztem egy "pukkanást" a hasamban (nem folyt el a magzatvíz), és egy iszonyatos alhasi görcsöt. Őszintén szólva a fáradtságnak tudtam be. Aztán ez kb. másfél órán belül még kétszer ismétlődött pukkanás nélkül. Mondta m apának, hogy fájdogál a hasam, de ő is a fáradtságra gondolt. Úgy döntöttem, beülök egy kád vízbe, az eddig is ellazított. Ott is jöttek kisebb görcsök, de amikor aztán ki kellett ugranom a kádból, és úgy csuromvizesen szaladtam át a wc-be, annyira kellett kakilni, akkor kezdtem érezni, hogy ez már furi. Utána visszafeküdtem az ágyba, és elkezdtem figyelni az időt. Mert ugye azt mondták, ha rendszeresek a fájások, akkor lesz vmi. Azt is mondták, hogy akkor van indulás, ha a 10-5 perces fájások egy órája rendszeresen jelentkeznek. Na nekem semelyik fajta nem tartott egy óráig, hiába kerestem a rendszert. Ami végképp elbizonytalanított, hogy azt mondták, felülről jövő keményedést kell figyelni. Na nekem ilyen nem volt (annyira nem, hogy a szülésznő a hasamra téve a kezét először azt mondta, hogy ebből nem lesz semmi), csak alhasi mensis görcsök, csak sokkal erősebben. 8 körül már nem tudtam kijönni a wc-ből, mert minden fájásnál jött az inger, és annyira sűrűsödtek, hogy mire kijöttem, mehettem vissza. Akkor mondta a férjem, hogy hívjam fel a szülésznőt. Miközben vele beszéltem, jött az újabb görcs, mire ő közölte, hogy ha ez így megy, akkor most (!) azonnal induljunk be a kórházba! Gyors csomagolás (erősen ajánlom, hogy precízen írjátok össze, mi az, amit indulásnál kell bepakolni, különben nem fog menni
), öltözés (előtte baromi fontos volt, miben fogok menni, meg hogy kontaktlencsében vagy szemüvegben szüljek-e, hát akkor elindultam volna úgy hálóingben-papucsban
), kocsiba be. Apa kb. negyed óra alatt tette meg az utat a kórházig. Néhány „jobb” autóval közlekedő biztos azóta is gondolkozik, hogy mi baja volt annak az ignisesnek, aki levillogta az útról.
Az úton csak azt tudtam hajtogatni, hogy ez nagyon fáj. Sőt, hogy lehet, hogy átértékelem a fájdalomcsillapításról vallott nézeteimet (mivel nem akartam kérni előzőleg). Végül odaértünk, a kocsiból kiszállva csak arra tudtam koncentrálni, hogy két fájás között minél hosszabb utat tegyek meg.
A kórház ajtaja zárva (!) volt, a férjem persze azt hitte, be van ragadva, jól megrángatta. Portás meg nézte bentről. Én alig álltam a lábamon, éreztem, hogy mintha valami csurogna, a portás meg végül kijött, és megkérdezte, mit akarunk.
Érkezés után behívott a szülésznőm, akkor mondta a pocimra téve a kezét, hogy nem elég kemény. Aztán megvizsgált, és átértékelte a dolgot: 4 ujjnyira nyitva voltam. És elkezdett folyni a magzatvíz is rendesen. Átöltöztem, jött apa, és bementünk a szülőszobába. Felfeküdtem, ctg. Akkor már tényleg nagyon fájt, főleg, hogy hanyatt kellett lenni. Szülésznő felhívta a dokinénimet, aki – mint utólag kiderült – az első hívásnál nem akarta elhinni, hogy fájok, azt gondolta, benyeltem vmi vírust, azért üldögélek a klotyón.
Ennél a hívásnál meg mondta, hogy jó, majd jön reggel, hiszen délelőtt teljesen zárva voltam, első szülés stb. Erre szülésznő mondta, ha nem igyekszik, lekési. És ekkortájt (9.30) hangzott el az erőt adó mondat: ez a baba még ma meglesz. A férjem innentől kezdve mindig azzal biztatott, mennyi van még éjfélig.
Imádtam, hogy ott van velem: nem beszélt sokat, nem csinált semmit, „csak” fogta a kezem, és hagyta, hogy szorítsam. J Arra emlékszem, a szünetekben próbáltam őt biztatni, hogy nem olyan szörnyű ám! J És tényleg így is éreztem: folyton az járt az eszemben, hogy ez jó, mert Bia így tud kibújni. Aztán kiderült, hogy Bia nincs még igazán a helyén, a fejecskéje nem úgy fordul, ahogy kéne. Úgyhogy pozíciót váltottunk: megpróbáltam állni, de alig bírtak a lábaim, úgyhogy végül térdelve-guggolva vajúdtam tovább. Egyfolytában azt éreztem, hogy mindjárt elalszom, és a szünetekben valóban olyan volt, mintha bealudtam volna fél percekre.
Nagyon kényelmetlen és fájdalmas volt, de mégis jó, mert éreztem, hogy egyre közelebb jutunk a találkozáshoz, és egyre haladunk előre. És valóban: visszafeküdtem, és jöttek a tolófájások. 2 nagyobb fájásra kint is volt Bia. Nagyon akartam!!! Folyamatosan kértem őt is, hogy segítsen, jöjjön… És amikor tényleg kibújt, hát az valami csoda volt!!!! Na, ezt nem tudom leírni, ezt majd átélitek ti is.
Néztem a kislányomat és a férjemet, azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek. Onnantól semmi nem számított. (Ja közben volt gátmetszés is, de nem hagyott bennem mély nyomokat. J Fizikailag sem.
) Itt kicsit kiestek a dolgok. Jött a csecsemős, aki nem volt kedves. Ja, meg lehívtak intenzíveseket is: mint utólag kiderült azért, mert a végén gyengült a pici szívhangja. De végül nem volt rájuk szükség: Bia 10/10-es Apgarral született.
Nagyon hálás vagyok a dokinénimnek is, meg a szülésznőmnek is!!! Azért, mert éppen annyi időt töltöttek velünk, amennyi feltétlenül szükséges volt, nem tébláboltak ott feleslegesen. Azért is, mert fölöslegesen nem ijesztegettek. Nagyon tapintatosak voltak: az intenzíveseket is azonnal elküldték, amikor kiderült, hogy nincs rájuk szükség. (Kicsit meg is sértődtek.
) A szülés utáni ellátás kicsit kellemetlen volt (jobban fájt, mint a többi, valszeg azért, mert ennek már nem látja értelmét az ember), a szülés azért más, ott valahogy egészen furcsa állapotba kerül az ember…. Aztán együtt maradhattunk apával meg Biával, próbáltunk szopizni is… Nagyon jóóóóó volt!!! Tudom, hogy furcsa, de mindig ez a szó jut eszembe… Egy csoda volt, és nagyon megerősített. Úgy érzem, hogy bármivel meg tudok birkózni ezután…
Folyt.köv. (kórházi napok)