Csibe!
Én úgy érzem, hogy nekünk teljesen sikerült megbékélnünk a helyzettel. Még terhesség alatt voltak bennem kételyek, hogy milyen lesz a babánk, tudni fogom-e szeretni és a férjem tudni fogja-e szeretni, de ez az első mosollyal teljesen megszünt. Ez most csöpögősen hangzik, pedig nem annak szánom. A kislányunk hasfájós volt és az első 6-8 héten nagyon sokat sírt és nem tudtunk vele mit kezdeni. Az elég szörnyű időszak volt érzelmileg, mert nagyon vártuk, de mégis úgy éreztem, hogy nyakamba kaptam egy üvöltő csomagot. De aztán elkezdett mosolyogni, elmúlt a hasfájás és az, hogy ő donorbaba csak egy olyan téma maradt, minthogy kék szeme van és szőke haja. És nem is tabutéma, szoktunk róla beszélni. Imádjuk mindketten, illetve a egész család. A férjem szüleit (ők is tudják mi a helyzet) le sem lehet vakarni a gyerekről, ha a közelében vannak.
A mi ismerőseink közül egyébként sokan tudják, mi a helyzet, ők egyáltalán nem találgatják kire hasonlít (mert rám egyébként csak olyan dolgokban, ami külső szem számára nem tűnik fel, pl. ugyanott vannak a forgói a hajában +a keze, lába). Aki nem tud róla és találgat, az rendszerint arra jut, hogy a férjemre hasonlít.
Aki pedig azt mondja, hogy egyikőnkre sem hasonlít igazán (ez egyébként így van), annak azt szoktuk mondani, hogy önmagára hasonlít leginkább és mosolygunk:wink: Van aki, azt mondja, hogy az én anyukámra hasonlít. Egyébként én már mondtam a kislányunknak, hogy olyan szép sűrű sötét szempillád van, mint apádnak. Ez egyébként igaz is. A férjem is hallotta. Szerintem, ha ti el tudjátok fogadni a helyzetet, akkor nem fog benneteket zavarni, hogy a szomszéd néni találgatja,hogy kire hasonlít. Vér szerinti gyereknél is van olyan, hogy nem hasonlít a szülőkre, ott is találgatnak és valakit úgyis bele fognak látni. Az senkiben nem merül fel, hogy ne a miénk lenne.
Egy kismama egyébként annyi kéretlen tanácsot kap ismerősöktől és vadidegenektől, aminél jobb ha csak mosolyog egyet és tovább megy, hogy ez a kire hasonlít dolog csak csepp a tengerben. Én úgy fogom fel, hogy olyan szempontból szerencséje van a gyerekünknek, hogy nem akarjuk ráhúzni, hogy ő ilyen vagy olyan, hanem igyekszünk elfogadni olyannak amilyen. Szokásaiban és gondolkodásában úgyis ránk fog hasonlítani, mert mi neveljük.
hát erről hirtelen ennyit sikerült....