Sziasztok!
Már megint rövid lesz az eszem az íráshoz, úgyhogy amire tutira emlékszem arra írok vmit.
Mandala! Örülök, hogy megint van időd!
A szingli vagyok hú de jó nekem... alapján végre a hangulatod is a réginek látszik
A sulibajárósok közé tartozom én is, nyugi megoldható a dolog. Lehet, hogy írtam már, de én a harmadik gyerek kivételével midegyikkel jártam suliba még pocakosan és kisbabával is.
Úgy amúgy pedig amit talán Vera írt az nagyn igaz. Ha a szülőknek jó az ahogy élnek, és kiegyensúlyozottak akkor a gyerekeknek is jó, mert nem egy frusztrált idegbeteg anya szekálja őket egész nap. Az én gyerekeimmel kapcsolatosan két megjegyzést szoktak a félismerőúsök megereszteni:
1. Szegény gyerekek, állandóan utaznak, mindig más vigyáz rájuk, stb...
2. Jajj, hát ezek a gyerekek milyen kiegyensúlyozottak, tényleg szeretnek oviba-bölcsibe járni látszik rajtuk, hogy sokat foglalkoznak velük otthon stb...
és ezt a kettőt sokszor ugyanazok mondják el
Akkor nem értem....
Igen sokat utazunk és mivel egy harcképes nagyi van, az is 200km távolságban, előfordul, hogy más vigyáz rájuk. Dolgozom is, de minden este van mese ének stb... Az is lehet, hogy szalad időnként a ház, mert hétvégén inkább kirándulni mentünk a vasalás helyett. Az is igaz, hogy olyan ideges még sohasem voltam folyamatosan mint az elmúlt évben, amikor egy évig alig tudtam kitenni a lábam itthonról. Összegezve: Nem hiszem, hogy méricskélni kellene, ki miben(kiben) hisz, ki hány gyereket hány forintból hány óra törődéssel nevel fel, ha a visszajelzés, vagyis a gyerek(ek) viselkedése/személyisége pozitív (itt nem arra gondolok, hogy "jók"). Kinek mi köze hozzá?
Amikor elmesélem, hogy a nagyfiunk már 8 évesen egyedül táborozott 3 hétig, akkor sokan szörnyűlködni szoktak. Ugyanezek megkérdezik, hogy lehet, hogy ilyen ügyes önálló ez a gyerek?! Az egyik nagyi kézzel-lábbal hadakozott ez ellen a tábor ellen, mert tavaly előfordult, hogy összekapott a többiekkel Marci. Ugyanakkor siránkozik, hogy a huszonéves unokái akik az anyukájuk és az Ő szoknyája mellett nőttek fel, még mindig nem képesek az önálló életre. Akkor hogy van ez?!
Nem mondtam még el Anyukámnak, mert nem akarnám megbántani vele, de én valószínűleg szebben emlékeznék vissza a gyerekkoromra, ha Ő időnként többet foglalkozott volna saját magával mint velünk. Talán kevesebbet kellett volna adnia a társadalom elvárásaira és akkor talán kevésbé lett volna frusztrált...
Hát ezek az én kevésbé lírai gondolataim a témáról...
De jó az idő, halálra dolgoztam magam a hétvégén, és most tényleg kupi van, úgyhogy egy új kihívást kell megoldanom rendbe szedem a lakást.
Sziasztok.i