Mese a kisbárányról
(Ez egy folytatásos mese. Minden este elölről kezdtem, csak a már mesélt részeket rövidebbre fogtam.)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisbárány. Gyönyörű tavaszi éjjel volt, amikor ez a kisbárány született, úgy fénylettek a csillagok az égen, hogy szinte szikráztak. Nem volt egyedül ez a kisbárány, anyukájával, apukájával, testvéreivel, unokatestvéreivel, nagynénjeivel, nagybátyjaival lakott egy nagy akolban, ott aludtak a finom puha szalmán. Az akolban csak éjszaka laktak, mert amint kibújtak a hegy mögül az első napsugarak, a bárányok kimentek a mezőre. A pásztorfiú vezette őket, s egy kis fekete kutya futkosott körülöttük, nehogy egy bárány is elvesszen. Amikor megérkeztek a mezőre, a bárányok legelni kezdték a hűs-harmatos füvet, a pásztorfiú pedig vizet húzott a kútból és a vályúba öntötte, hogy ha a bárányok már sok füvet legeltek és megszomjaznak, friss kútvizet ihassanak. Aztán körbejárta a nyájat, megszámolta a bárányokat, biztosan nem veszett-e el valamelyik, megsimogatta őket és megvizsgálta, jól vannak-e, nem betegek-e. Miután a dolgával végzett, a pásztorfiú leült egy fa tövébe, a tarisznyájából elővette a furulyáját, és gyönyörű dalokat fújt bele.
Itt Kata mindig megkérdezi, hogy milyen dalokat, én meg eléneklek egy (mindig másik ) pásztornótát. A kisbárány nagyon szerette ezt a szép zenét. Ő még pici volt, nem füvet evett, anyukája cicijéből szopizott, azzal pedig hamar végzett. Így aztán csak állt, csak állt, s hallgatta, hallgatta a csodaszép furulyaszót, ilyen szépet ő még sohasem hallott. Bújtak elő a furulyából a szebbnél szebb dallamok, az egész mezőt betöltötte ez a kedves furulyaszó. A kisbárány közelebb ment a pásztorfiúhoz, hogy jobban hallja az énekeket. Aztán még közelebb ment. Még közelebb. Mindig csak közelebb. Már ott állt a pásztorfiú előtt. S addig-addig forgolódott, addig-addig mozgolódott, míg végül a fejét a pásztorfiú ölébe fúrta. Most aztán olyan közel volt, hogy egészen a fülébe szólt a furulya. Ott feküdt a kisbárány, fejét a pásztorfiú ölébe hajtva, hallgatta, hallgatta ezt a szép muzsikát, egészen belezengett, belezsongott, s ahogy a furulyaszót hallgatta, elaludt végül a kisbárány.
Így teltek a napok, így telt el a tavasz, amikor hűvösek voltak a reggelek és hűs-harmatos a fű, így telt el a forró nyár, és így lett végül ősz, amikor a mezőn harmatcseppek helyett dér csillogott a fűszálakon. Egyre később kelt fel a nap, de nem is nagyon sütött, mert a felhők eltakarták, vagy olyan köd volt, mintha még mindig éjszaka lenne. Egyre később mentek a bárányok a mezőre. Egyik nap nagyon esett az eső. Nyáron is esett, de az hamar elállt. Most meg csak esett, csak esett, és a pásztorfiú hiába állt be a fa alá, mert a falevelek sem tudták megvédeni: annyira esett, hogy a faleveleken is átesett az eső. A pásztorfiú bőrig ázott, csuromvizesen ment este hazafele. Másnap aztán egy új pásztor vezette a bárányokat a mezőre, ő is felhúzta és a vályúba öntette a kútból a vizet, körbejárta a nyájat, megszámolta, jól megnézte a bárányokat, aztán ő is leült a fa tövébe, de ő bizony nem furulyázott, egész nap csak a szalonnáját farigcsálta, azt eszegette nagy karéj kenyérrel. Szomorú volt a kisbárány, hiányzott neki a kedves pásztorfiú, nem tudta kitalálni, mi történhetett vele. Este aztán, amikor hazamentek, nem ment be az akolba, hanem körülnézett egy kicsit a tanyán. A ház ajtaja egy kis résnyire nyitva volt, a szobában égett a lámpa, s ahogy a kisbárány belesett azon a kis résen, hát ott látta a pásztorfiút. Az ágyban feküdt a pásztorfiú hatalmas dunyhák között, fehér-sápadt volt az arca, beteg volt. Megfázott abban a nagy esőben. A kisbárány nagyon megsajnálta, valahogy befurakodott az ajtón, és bement a szobába. Az ágy mellett állt egy hokedli, a kisbárány feltette rá a két mellső lábát, és fejét a pásztorfiú mellé hajtotta. A pásztorfiú sápadtan-betegen elmosolyodott, megsimogatta a kisbárány fejét és azt mondta: „Édes kicsi báránykám, nem tudok most neked furulyázni, de ígérem, ha meggyógyulok, olyan szép dalokat játszom majd, amilyeneket még sohasem hallottál.” Nagyon kényelmetlen volt ez így a kisbáránynak, hogy két lábával a hokedlin állt, és úgy hajtotta a fejét a pásztorfiú mellé, de nem mozdult, mert nagyon szerette a pásztorfiút. Aztán bejött a szobába a pásztorfiú anyukája, megsimogatta a kisbárányt, de kiküldte a szobából, mert a bárányok nem valók a szobába, nekik az akolban van a helyük. Szomorúan sétált vissza a kisbárány az akolba, lefeküdt, de nem tudott elaludni. Egyre csak az járt a fejében, milyen igazságtalan dolog, hogy a bárányoknak sűrű, meleg bundájuk van, meg sem érzik az esőt, a szegény pásztorfiú meg bőrig ázik, ha nagyon esik. Így szomorkodott, így bánkódott a kisbárány, végül aztán csak elaludt.
Másnap aztán furcsa dolog történt. A bárányok nem mentek ki a mezőre, hanem egy karámba terelték őket. Ott ült az a másik pásztor egy hatalmas ollóval a kezében, és levágta a bárányok szőrét, meleg bundáját. A gyapjút a pásztorfiú anyukája fonallá fonta a rokkán, és jó meleg pulóvert kötött belőle a pásztorfiúnak. A maradék gyapjút pedig lespriccelte szappanos vízzel, és addig-addig gyúrta-szappanozta, amíg jó erős nemez nem lett belőle.
(„Tudod, ahogy Dörögdön is csináltuk a labdát, meg a hajadba a kisvirágot.”) A nemezből aztán kalapot készített. Következő tavasszal már abban a meleg pulóverben és a kalapban vezette a pásztorfiú a bárányokat a mezőre. Nem is fázott meg, akármilyen hideg, csípős hajnalban mentek, és akármennyire esett is az eső. A mezőn aztán vizet húzott a kútból és a vályúba öntötte, körbejárta a nyájat, megszámolta és megsimogatta a bárányokat, és miután a dolgával végzett, leült egy fa tövébe, a tarisznyájából elővette a furulyáját, és gyönyörű dalokat fújt bele, olyan csodaszépeket, amilyet még sosem játszott. A kisbárány pedig odament hozzá, az ölébe hajtotta a fejét, úgy hallgatta a szép muzsikát, hallgatta, csak hallgatta a kedves furulyaszót, amíg végül elaludt.