Halihó Csajok!
Adok végre életjelet magamról, de egyszerűen kész vagyok, teljesen padlón érzem magam lelkileg. Úgy érzem, az egész világ ellenem van. Mindenki piszkál.
Elsősorban a pocakom méretével van bajuk, ugyanazt hallom most is, mint Manóval. „Úristen, mekkora, biztos ikreid lesznek!” „Jesszusom, hogy lehet valakinek ekkora pocakja félidősen?” „Óriásbébi lesz, meglátod, ezt nem tudod megszülni” És még sorolhatnám. Teljesen kivagyok, már ott tartok, hogy nem merek kimenni a házból. Pénteken is sírva jöttem haza, mert találkoztunk a játszótéren egy „kedves” ismerőssel – akivel ráadásul min. 5 éve nem láttuk egymást – és legalább negyed órán keresztül azt ecsetelte, hogy a lánya, akinek ugyanekkora pocakja volt mennyit szenvedett végig a terhesség alatt, és 14 óra vajúdás után már könyörgött a császárért és 4,2 kg-os gyereke született. A legborzasztóbb az, hogy hiába mondom, hogy a pocak mérete és a gyerek születési súlya, hossza között nincs egyenes arányosság, mintha meg sem hallanák. Ráadásul útálok idegeneknek magyarázkodni, semmi közük hozzá, hogy mekkora pocakom van, és mekkora gyerekem fog születni. Persze én is látom, hogy nagy – készített párom képet is, azon még brutálisabb – de mi a fenét csináljak vele. Egyszerűen ilyen alkat vagyok és kész.
A másik, amivel állandóan piszkálnak mostanában, hogy miket adok enni Manónak. Most hétvégén is állandóan azt hallottam, hogy adjak neki ezt, adjak neki azt, és nem fogják fel, hogy nem eheti. Pl. babapiskótát, túró rudit, túrókrémet, kekszet, stb. Meg persze azért is hülye vagyok, mert nem engedem nasizni. Persze ő is kap néha, kukorica pufit, meg gluténmentes kekszet, de nem az lóg a szájából pl. séta alkalmával állandóan. És mindig a magyarázkodás, ami már rettentően unalmas, és kiborító, hisz ő az én gyerekem, majd én eldöntöm, hogy mit mikor adok neki.
Ezen kívül apósomnak mániája, hogy a gyereknek mindent szabad. Szombaton pl. a konyhaszekrény fiókját engedte nyitogatni Manónak, ráadásul azt, amelyikben a nagy kések vannak, és mikor megkértem, hogy ne engedje neki, még én voltam hülye. Mondtam neki, hogy attól félek, hogy a gyerek odacsukja az ujját, erre közölte, hogy ő arra figyel. Na, nem telt el fél perc, és megtörtént az, amitől féltem. Szó szerint üvöltöttem apóssal, és megmondtam neki, hogy lesheti, mikor veheti a gyereket a kezébe.
Ezen kívül a fogzás is állandó téma. A kedves rokonaim szerint Manónak valami baja van, merthogy még csak két foga van, és szerintük már legalább 6-8 foga kellene, hogy legyen. Ja, és persze szerintük a gyerekem „visszamaradott” a fejlődésben, mert nem mászik. A senkit nem zavar, hogy jár, és már kapaszkodva szépen megáll, akkor is fejletlen. ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!
Bocsánat, hogy így rátok zúdítom a kis lelki bajaimat, de olyan jó „elmondani” valakinek.
Timi! Sajnos, mint ahogy fentebb írtam hiába mondogatom, hogy „nem a legyek dolga” – bocsi a durva kifejezésért – semmit nem ér, már kiborít a sok okostojás.
Edi! Nekünk van cipőnk, mert Manó már „garázdálkodik” a játszón és az utcán, néha ki szoktam venni a kocsiból, és a téren elsétálgat. Mi nem Siesta-t, de ugyanolyan jó minőségű cipőt vettünk, hozzá teszem piszok drága volt, de muszáj jó minőségű cipőt venni, mert különben tönkre megy a gyerek lába. Itthon persze mindig mezítláb, ill. csúszásgátlós zokniban van, sőt ha jó az idő, akkor a játszón a homokozóban is mezítláb van. Szóval cipőt én csak akkor adok rá, ha az utcán vagyunk és sétál ő is.
Hisztivel Manó is próbálkozik néha, ha beleteszem a járókába, kifeszíti a lábait, begörbíti a hátát, mint egy cica, és torka szakadtából ordít, vagy ha pelenkázom, akkor is üvölt, illetve amíg melegítem a kajcsiját. Még kitartó vagyok, igazság szerint engem a hiszti sosem tudott meghatni. Szeretném, ha megértené, hogy rajta kívül is léteznek dolgok, amiket meg kell csinálnom, és pl. WC-re is el kell mennem néha-néha (bár most elég sűrűn). Lehet, hogy ez kegyetlenül hangzik, de én sosem kapkodtam fel a gyereket minden egyes nyikkanásra. Próbálom neki megmagyarázni, hogy most ezt-azt szeretnék csinálni. Talán megérti.
Viszont kb. 3 hete olyan bújós, mint egy kiscica. Reggel is mikor odaveszem magam mellé, vagy ha lefekszek vele ebéd után, ill. ha egyszerűen csak ül az ölemben, bújik hozzám és öleli át a nyakam. Teljesen el tudok olvadni tőle.
No, végszóra fel is ébredt, megyek is.
Mindenkinek szép napot.
Anita