Ne haragudjatok, nem érdektelenségből nem reagáltam, hanem mert úgy érzem, nem tisztem meggyőzni senkit. Vagyis, hogy is mondjam, aki úgy áll elém, hogy győzz meg, annak azért elég sok előítélete van, és azokból már nem kérek. Már nem szeretem bizonygatni a magam igazát.
A saját rokonságomat is elintézem azzal (ha nagy ritkán, sőt egyre ritkábban!) kételkednek, hogy "majd megtanulja", ami késik, nem múlik. Legutóbb a nyolcvansok éves nagynénit hívta el Olivér az iskolai kiskoncertre, ahol mindenki, aki szeretné, bemutathatja hangszeres tudományát. Megmutattam a néninek 3-4 osztálytermet is, az ebédlőt, a mozaikkal gyerekek által kirakott folyosót. Másnap felhívott és megköszönte. Pedig korábban nagyon féltette a gyerekeket, hogy nem fognak elég jól fejlődni. Elbűvölte, amit látott.
Barátaimtól hallom, hogy sokuknál egyre csendesebb a tiltakozó rokonság, ahogy cseperednek az unokák, és esetleg össze tudják őket hasonlítani nem-waldorfos unokákkal. A bősz katolikus nagyi, aki a waldorfban anno a megrontást látta, ma már boldogan jön a családi ünnepekre, és ezen gyerekekre bármikor hajlandó vigyázni, míg a többit inkább csak hittanra szállítmányozza...
Csak azt tudom javasolni, hogy menjetek el egy iskolába (persze ez most nyárom nehéz), vegyetek rész egy nyitott ünnepen/bazáron, keressétek waldorfos családok társaságát és ismerkedjetek meg a gyerekeikkel. Nem az ovis-korúakkal, az sztem nem mindig mutatja meg, hogy hol lesz egy kisgyerek 8-10 éves korában.
Rengeteg "bajom" van a nagyfiaimmal: szemtelenek, lusták, kiskamaszok. DE nagyon sok elismerést kapunk értük olyanoktól is, akiknek semmi érdekében nem áll megdícsérni őket nekünk. És mi tudjuk, hogy a Waldorf nélkül nem lennének ilyenek, mert mi sem lennénk olyanok, hogy így tudnánk őket nevelni.
A szétszórt gyereket nem biztos, hoyg külső vas-szigorral fogjuk rendre tanítani, sőt. Lehet, hogy csak felnőtt korára válik összeszedetté, lehet, hoyg akkorra is csak mértékkel, mert ő olyan. Hány szétszórt embert ismerünk, aki a porosz módszer ellenére is az maradt?!
Tényleg nincs hagyományos fegyelmezés, de ahogy erre mindig mondom: az, hogy egy óvodás társaság egy félórás, abszolút szimbólikus, lassú, "akvciómentes", egyetlen mesélő által mesélt, selyemkendős-waldorfbabás bábjátékot csendben és feszült figyelemmel végigül, vagy 30 első osztályos (a szétszórt, nyugtalan gyerek is) 30 babzsákot a magukban(!) mondott mondókára pontosan egyszerre adogat,- ott, kérem, fegyelem van, belső fegyelem.
És mi az, hogy egy kétéves szétszórt?! Milyen a nem-szétszórt kétéves? Arra próbálj rájönni, hogy mi a VALÓDI baja a párodnak a waldorffal. Mit hallott, ami valóban megrémítette? Valóban nagyon nem jó, ha az egyik szülő nem támogatja, netán ellenzi ezt a pedagógiát.