Hát a ma esti mese is a bicikliző kisegérről szólt volna (nincs menekvés, Kata kéri a folytatást - de rendes azért, mert hagy gondolkodási időt
), és úgy is indult, egy kirándulós mese lett volna, de még csak ott tartottam, miért szereti a biciklizős kisegér az erdőt, többek között a madarak miatt, akik úgy énekelgetnek, hogy kimpics-kimpics, tyaff-tyaff-tyaff - de erre Kata közbevágott, hogy "aki nem érti, mit mondanak". Hát persze, mert aki érti, az hallja, hogy a kis madárfiókák úgy csipognak a fészekben, hogy "Hol van anya, hol van anya, éhesek vagyunk, éhesek vagyunk, hol van anya, hol van apa, éhesek vagyunk, jöjjön már anya, jöjjön már apa!" Aztán megérkezik a madármama a fészekbe: "Itt vagyok, itt vagyok, finomat hoztam, finomat hoztam, tessék, tessék, gilisztát, kukacot, hoztam nektek finomat, finomat, tessék, egyétek, tessék, tessék!" De a kismadarak csak tovább csipognak: "Még, még, még kérünk, még, éhesek vagyunk, éhesek vagyunk, hozz még nekünk, hozz még nekünk!" Megérkezik madárpapa is: "Itt vagyok, itt vagyok, mit hoztam, mit hoztam, bogarat, kukacot, tessék, tessék, vegyétek, egyétek, tessék, tessék!" De a kismadarak tovább csipognak: "Még, még, még kérünk, még, éhesek vagyunk, éhesek vagyunk, hozz még nekünk, hozz még nekünk!" Így aztán madármama és madárpapa elszállnak ismét, hogy ennivalót hozzanak. ... Este aztán madármama azt mondja a fiókáinak: "Megnőttetek, felnőttetek - holnap nagy nap lesz: megtanultok repülni." A kismadarak szörnyű izgatottak lettek: "Jaj, de jó, jaj de jó, repülni fogunk, szállni fogunk, a kék égen, a fák felett, repülni fogunk, szállni fogunk!" - és türelmetlenkedni kezdtek: "Most, most, most, most repüljünk, most repüljünk!" - de madármama lecsitította őket: "Mindennek megvan a maga ideje: Jó éjszakát kicsi fiókáim!" A kismadarak nagy izgalomban aludtak el. És álmukban repültek, szálltak, fenn az égen, a csillagos égen, egyik csillagról a másikra szálltak, egyik csillagról a másikra szálltak, a csillagokon megpihentek, hintáztak a Hold sarlóján: föl-le, föl-le, úgy hintáztak. Jó hajnalban felébredtek, költögették a szüleiket: "Ébresztő, ébresztő, reggel van, reggel van, repüljünk, repüljünk, repüljünk!" Madármama rájuk mosolygott: "Jól van, jól van, kicsi madárkáim, gyertek, gyertek ki a fészekből, sorakozzatok itt az ágon." Megszeppentek a kismadarak, hiszen még sosem voltak odakint, eddig ők csak a fészekben ücsörögtek - de azért kisétáltak a fészekből, és leültek egymás után az ágra szép sorjában. Anyukájuk átszállt egy másik ágra, s onnan hívta őket: "Na, gyertek, ugorjatok, aztán csapkodjatok a szárnyatokkal, gyertek, gyertek!" De a kismadarak lenéztek és megijedtek - féltek a kismadarak: "Jaj, de messze van a föld, a földön a sok száraz falevél, mi lesz, ha leesünk, mi lesz, ha nem is tudunk repülni?" Az anyukájuk meg csak hívta őket: "Gyertek, gyertek, ugorjatok, aztán csapkodjatok a szárnyatokkal, a madaraknak azért van szárnyuk, hogy repüljenek vele, gyertek, gyertek, ugorjatok, ne féljetek!" A legbátrabb kismadár becsukta a szemét és leugrott, aztán elkezdett csapkodni a szárnyával. És mit érzett? Hogy a levegő engedelmeskedik neki, nem hagyja leesni, sőt, felemeli, ahogy a szárnyaival csapkod. Kinyitotta a szemét és boldogan csipogta: "Repülök, repülök, nézd, mama, nézd, papa, repülök, repülök!" - azzal odaszállt anyukája mellé az ágra. A másik kismadár nem csukta be a szemét, csak figyelt, nagyon figyelt az ágra, ahol anyukája és a testvére ült. Leugrott, és csapkodott a szárnyaival, nagyon csapkodott, s közben az ágra figyelt, nagyon figyelt, észre sem vette, hogy hátára vette a szél, barátja lett a szél, s együtt repültek a másik ágra. A legkisebb kismadár nem mert elindulni. Ott csipogott az ágon az apukája mellett: "Félek, félek, nem megyek, nem merek!" Apukája megsimogatta, megcirógatta: "Ne félj, ne sírj, kis madárkám, nincs semmi baj, gyere, menjünk!" - azzal rátette a szárnyát a kismadár szárnyára, s együtt indultak. A kismadár először csak azt érezte, hogy zuhan, zuhan lefele. De apukája ott repült mellette, és a fülébe súgta: "Csapkodj a szárnyaddal!" A kismadár elkezdett csapkodni a szárnyával, és mit érzett? Hogy ő csinálja a szelet, egy icike-picike szelet, de ő csinálja, és ez a szél felemeli, és egyre emeli, egyre közelebb volt az ág, egyre közelebb, s végül a legkisebb kismadár is odaült az ág szélére a testvérei mellé. Odaült mellé apukája is, így ültek sorban az ágon: madármama, a három kismadár, és madárpapa. Madármama és madárpapa egymásra mosolygott, megtelt a szívük boldogsággal: nagyon szerették egymást és a kisfiókáikat. Aztán madármama azt mondta: "Eddig tőlünk kaptátok az ennivalót, de már nagyok vagytok, repülni is tudtok, itt az ideje, hogy magatoknak keressétek meg a reggelit". Azzal felszálttak mindahányan, elől repült madármama, mögötte a három kismadár, s madárpapa maradt utoljára, hogy lássa, minden rendben van-e, nem fárad-e el valamelyik kismadár, nem jön-e egy ragadozómadár, aki bántani akarja a fiókákat - de nem jött senki, gyönyörű kék volt az ég, s ők szálltak az erdő felett, s megérkeztek a mezőre. Nagyot néztek a kismadarak, hiszen ők a fészekből csak az erdőt látták, a fákat, a lehullott faleveleket, a többi kismadarat - nem tudták még, mi az a mező. Csodálkoztak, álmélkodtak: "Mi ez a zöld, mi ez a hajladozó, mi ez a sok?" - "Kicsi madárkáim, ez itt a fű, és ez a sok fű, ez a mező. Innen hordtuk nektek a sok finom ennivalót: gilisztát, kukacot, bogarakat, magvakat." A kismadarak belecsíptek a fűbe: "Hú, de zsenge, hú, de friss!" Aztán meghempergőztek benne: "Hú, de puha, hú, de hűs!" Szívesen hempergőztek volna még, de éhesek voltak, ideje volt, hogy ennivaló után nézzenek. Hárman háromfelé indultak. A legnagyobb kismadár ment, ment, figyelmesen nézte a földet, bele-belecsípett - és talált egy gilisztát. Kiabálni kezdett nagy boldogan: "Gilisztát találtam, találtam egy gilisztát, egy hatalmas gilisztát!" De amíg örvendezett, a giliszta visszabújt a földbe. A középső kismadár egy kukacot talált. A legkisebb pedig egy búzakalászt tört le: "Ebből jut majd mindenkinek" - gondolta. Madármama és madárpapa száraz füvet, szénát gyűjtöttek, tányért készítettek belőle. Megérkezett a legnagyobb kismadár, s elmesélte, hogy járt: amíg ő boldogan kiabált, a giliszta visszabújt a földbe, olyan mélyre, hogy többet ne találja meg. A középső kismadár letette a kukacot a tányérra. De hol van a legkisebb kismadár? Ott jön ni, és egy hatalmas búzakalászt cipel. Letette a búzakalászt ő is a tányérra. Madármama büszkén nézett végig rajtuk: "Jó étvágyat, kicsi madárkáim!"