Sziasztok!
MÁsodik nekifutásra megírtam a szüléstörténetet, de wordben teszem fel, mert bazi hosszú és nagyon részletes...
hú, nem engedi wordben
akkor beírom, sorry, ha unalmas és hosszú, ugorjátok nyugodtan...
Január 25 – csütörtök
Doktornéni szerint 4 napos, szerintem 6 napos túlhordással mentem reggel CTG-re. A CTG rendben volt, a keddi 9 pontos után (kis szívhangleesés) most nem volt semmi probléma. Utána mentem ultrahangra, flowmetriára. Tök jó, mert a doki szerintem nem tudta, mit kell csinálni; ezért egy normál ultrahangot csinált, ezen 3600-3700 g-ra becsülte a kisasszonyt. Mint mondta, a méhlepány IV-es érettségű (3 felkiáltójellel), tehát lassan szülni kellene. Az áramlás rendben volt.
Közben volt egy nagyon megrázó élményem, vártam az ultrahangra, jött le egy nagy pocakos kismama meg a szülésznő, majd doki, bementek, majd zokogás… később derült ki, hogy elhalt a baba, és meg kellett szülnie…de ott is sejtettem, hogy gáz van, hát nekem úgy potyogtak a könnyeim, meg annyira szomorú volt ott utána mindenki…
Ezek után mentem fel a szülőszobára, hogy dokinéni is megvizsgáljon. Ott volt a vizsgálatnál a szülésznő is. Mielőtt észbekaphattam volna, közölte, hogy kér egy közepes csövet, és rögtön elkezdte nézni a magzatvizet, így nem volt időm, hogy bepánikoljak a vizsgálattól . Nem volt túl kellemes, de annyira nem volt vészes, próbáltam lazítani. Mint utóbb kiderült, 3 cm-re voltam nyitva, 70%-ban elsimult méhszájjal. Közölte a dokinéni, hogy zavaros a víz, és hogy akkor ő burkot repeszt. Megkérdeztem, hogy akkor most szülünk? Nem hagyott sok időt megszokni a gondolatot megint csak, ez így tök jól jött ki. Kiment valamiért, akkor hívtam apát - aki éppen ebédelt, hogy jöjjön, mert ma szülünk. Utána megrepesztette dokinéni a burkot, ekkor volt fél 1.
Akkor bevezettek egy szülőszobába (Leboyer nevűbe), rámkötötték a CTG-t. Vártam a fájásokat, de nem nagyon jöttek, fél 3 fele kezdtem el érezni valamicskét. 3-kor kötötték be ezután az első oxitocint. Kb másfél óránként vizsgáltak, de nem nagyon volt haladás. Viszont nekem a vizsgálat fájt baromira, szinte jobban, mint maguk a fájások. A méhszájam baromi hátul volt, a baba feje mögött valahol, és elég nehéz volt oda benyúlni, ráadásul ilyenkor lazítani….. A dokinéni meg ha nehezen betalált, megvárt ott fájást, hogy mennyire erős, hát ilyenkor csillagokat láttam… Fél 7-kor kaptam a következő oxitocint. 8-kor újabb vizsgálat, ekkor mondta a dokinéni, hogy még másfél órát vár, ha addig is semmi, akkor császár. Na itt kezdtem el igazán szenvedni, éreztem, hogy ebből már nem lesz természetes szülés, ugyanakkor fájt, és úgy éreztem, hogy ezek már „értelmetlen” fájások, inkább legyünk túl rajta… valóban nem történt előrehaladás fél 10-ig, a 9 óra alatt 2 cm-t sikerült tágulni.
Akkor bejött a szülésznő és gyorsan felpörögtek az események. Kötött még be asszem két infúziót, kis folyadékfeltöltés, meg jött a borotválás. Addig feküdtem, itt kértem, hogy két percre hagy álljak még fel, mert aztán hosszú fekvés következik. Majd jött a műtősfiú (tök vicces, kedves volt), itt még saját magam átmásztam a kocsira, majd kezdődött a vészhelyzet érzés . Zöld lepedővel letakartak és toltak be a műtőbe. Ott már nem mászhattam én fel az asztalra, gondolom sterilitás miatt, hanem átpakolt a fiú. Majd a lábamra felhúzott egy fehér lepedőcsizma szerűséget, hasonló célból. Majd jött az altatóorvos, akkor mozdulatlanul kellett ülni, bekötötte a spinált, abból szinte semmit sem éreztem, utána baromi gyorsan le kellett feküdnöm. Utána kitörölték a hüvelyemet, ettől tartottam, de mondták, hogy már semmit sem fogok érezni, és valóban. Majd jött a katéter, ebből sem éreztem semmit. Még előbb rákötöttek a lábamra valamit, mint mondták, valami ellenpólus valami vérzéscsillapítógéphez.
Majd jött dokinéni, meg még nem tom hányan, tök sokan bent voltak, altató orvos, plusz segédje, dokinéni plusz 1-2 segédje, meg még egy páran. Egyszer csak (viszonylag hamar) meghallottam felsírni a babát (tényleg csak rángatásszerűséget éreztem). Akkor néztek az órára, és mondták, hogy legyen 22:20. Én is odanéztem, valóban akörül volt az idő. Akkor azt hiszem gyorsan elvitték a babát, gondolom lekezelték, meg Apgart néztek, vagy nem tudom, majd visszahozták picit, még meztelenül. Furcsa, itt még nem nagyon éreztem komolyabb kötődést. Megfogtam fél karral, de még valahogy nem tudtam igazán magaménak érezni… Viszont már baromi türelmetlen voltam, még kb 25-30 percet bíbelődtek velem. Közben asszem kellett az a vérzéscsillapító gép is, mert mondták, hogy „sütést”, és hirtelen nagyobb sürgésforgás lett, hozták azt a gépet. Meg egyszer azt hittem, hogy már készen vagyunk, de akkor még csak méh volt összevarrva, a hasfal még hátra volt… Közben még egyszer visszahozták a babát, már felöltöztetve, mint utóbb kiderült, addig már apa is babázott, ő kint volt, és várt. Különben tök nyugtató volt az egész műtét, a doktornőnek tök halk, nyugodt hangja volt végig, kellemes duruzsolást hallottam, (szerencsére) nem nagyon értettem, hogy mit beszélnek. A befejező öltéseknél aztán más asszisztens segített neki. Majd egyszercsak vége lett. Az baromi furcsa volt, amikor átpakoltak megint a kocsira, láttam a lábaimat mozogni, és nem éreztem, hogy az enyémek, ez gáz volt. Meg ami még nagyon rossz volt (a legrosszabb az egész műtétben), hogy ezerrel elkezdtem remegni. Ez nagyon zavart. Dokinéni mindenkinek megköszönte a közreműködést, elköszöntek, és mentek, engem vittek le a kocsival az osztályra. Még korábban kértem, hogy 5 ágyasba nem szeretnék kerülni, így ha nincsen 3 ágyas szoba, akkor alapítványit szeretnék. Végülis nem lett volna 3 ágyas akkor, alapítványi sem volt, de mivel császárost nem is raknak 5 ágyasba, így az éjszakára a vizsgálóba fektettek be, közvetlenül a nővérpult mellé. Apa ott várt a folyosón, már nagyon hiányolt . A baba a csecsemősöknél volt. Akkor elkezdtünk telefonálgatni, meg sms-eket írogatni. A nővérkétől (nagyon kedves fiatal nővérke volt) kaptam azt hiszem Calcium injekciót, ettől alábbhagyott a remegésem. Apa éjfél körül ment el, a nővérke még többször bejött, vérnyomás, hüvelyváladékvizsgálat. Éjjel egyszer kihozták a babát testkontaktusra (nem olyan kedves nővér , jól rányomta cicire – már akkor sem nagyon akarta a baba…), és ott hagyták velem picit, majd még kihozták egyszer később, amikor sírdogált. Aludni nem nagyon tudtam, csak 1 órát, pedig jó lett volna. Az „érzés” elég hamar, 2-3 óra múlva elkezdett visszatérni belém, viszont baromi kényelmetlen volt mozdulatlanul hanyatt feküdni. 5 körül jött hajnalban a nővérke, előbb adott fájdalomcsillapító szurit (először Algopyrin, majd Diclofenac), lázmérés, katéterkiszedés (attól tartottam, de nem fájt), majd jött a horror – felkelni, menni zuhanyozni… Hát ez az első felkelés brutál volt, soha ilyen lassan még nem keltem fel…Az első lépés az volt, hogy oldalt fekve feltoljam magam, mint a „terhesfelkelés”, majd jött a felülés, itt az volt szörnyű, hogy leüljek, a súlyomat lehelyezzem, majd itt ültünk pár percig, de nem szédültem, majd jött a felállás, akkor is pihentünk, majd elindultunk… De valóban, ez volt a legszörnyebb, utána minden felkelés jobb volt…
majd még folytatom a kórházi napokkal, az lesz a második felvonás...
és egy kérdés: van olyan nektek, hogy nem rögtön kaja után bukik a baba, hanem alár 1-másfél óra múlva?
ma viszont jobban küzdök a 100-akért. Asszem elkezdem az urticát.... eddig a másfél lityi Laktoherbbel, 3 lityi folyadékkal próbálkoztam, meg a védőnő adott valami receptet, mindenféle zab meg egyéb pelyhekből, ez is valami homeo tejszaporító golyó, csinált anyósom, azt ettem....
))
Röhög 
