Sziasztok!
Fusimisi!
Nem is tudom, hova legyek, de a kisregényem elszállt!!!
stb. Most látom, hogy még egyetlen privimet sem sikerült elküldenem. Mi a csudát kellett volna megnyomnom???
Röviden: a Mályvában az Icanéni, a fehér hajú, életem legrosszab tapasztalata. Ténykedésének köszönhetően évekig közelarcot vívtam a gyerekkel (1. számúval) a pisilés miatt.
Éva néni viszont (ha még ott van), professzor a gondozónénik között! Rogers-es módszereket vall. Az elején kipuhatolta, mire van szükségünk, aztán folyamatosan dícsérte a gyereket! (a 2. számút
)
A Tihany tériben nem volt különlegesen rossz tapasztalatom, kivéve, hogy egy kis problémás gyereket is felvettek (igen, úgy értsd), azóta néha eltünedeznek dolgok. Azonkívül rendszeresen verekszik a gyerekekkel, a 3. számú
éppen rá hivatkozva nem akar most bölcsibe járni. A gondozónők szépen kezelik a helyzetet, de nehéz.
Itt egyébként átlagban sokkal gyerek- és emberszeretőbbek a gondozónők, mint a Mályvában. Főleg "az öreg rókák" vannak végtelen türelemmel a kicsik iránt.
És mivel a napirend mindig azonos, csak az újak sírnak 1-2 napig, a többiek pontosan tudják, mi fog következni, mit kell csinálniuk. És élvezik is az ő kis világukat.
Még egy jótanács: igyekezz kedves és átlagos maradni. Különösen a gyerek beérkezésének és elvitelének idejével - ne legyél első, sem utolsó. Legyél kedves, de ne add ki magad, mert akkor jön az irigykedés, és a gyerek megérzi, különösen, hogy (a Mályvában tuti) a napi programjuk jó része a szülők kibeszéléséből áll - vannak vérmérsékleti különbségek persze.
Érdekes volt, amikor a Mályvában közölte a vezetőnő, hogy nem baj, ha az Icanéni a gyereket szidja helyettem(!!!), amikor elkésünk, "mert így legalább megtanulom..." Nem tanultam meg, de ma már tudom, hogy ez volt az első példája annak a végtelen sornak, ami a közintézményekben várt rám a következő években, és amit így lehetne összefoglalni: "Majd mi megneveljük az Anyukát!"
Mert az anyák ugye mindenre képesek a gyerekükért (normál esetben), és ezzel a hatalommal, (hogy a gyerekem a kezében van nap mint nap), időnként visszaélnek a nevelők. Nem rovom fel senkinek hibaként, ilyen a hatalom természe: ki ne élne vele?
Lehet, hogy kicsit cinikusnak, vagy nemtudommilyennek tűnök, de ezek csak az őszinte gondolataim. Meg az is igaz, hogy én sem vagyok egyszerű eset (pl. gyakran kések el.) És valamiért mindig azt hiszem, hogy teljesen megbízhatok azokban, akikre a gyerekeimet bízom. De mindig "pofára esek", mert ez nekik a munkájuk, bárhogy is szeressék, vagy szerették is valaha.
Még egy jótanács: ha az első gyerekedet szoktatod be, számíts rá, hogy lelkileg nagyon meg fog viselni. Lehet, hogy őt nem, de téged biztosan. Javaslom, beszélj a pároddal, hogy lehessen olyan időd rendszeresen, amikor úgy mész el otthonról, hogy őrá hagyod a kicsit. Ilyenkor tud az ember lánya lazítani, mert tudja, hogy nem idegenek között, idegen helyen van a gyerkőc, hanem biztonságban...
Kihagytam valamit?
Bocs a többiektől, hogy hosszú voltam.
Ilon