Anna érkezése:
Mivel kislányunk nem igazán akart kikukkantani a nagyvilágba, ezért dec. 27-én befektettek a kórházba. A szülésnek semmi jele nem volt, berendezkedtem hosszútávra.
Másnap reggel az orvosom megvizsgált, egy ujjnyi méhszáj. Azt mondta, 2 ujjnyival már esetleg kezdhetünk valamit, visszajön egy óra múlva, hátha a vizsgálattól történik valami, addig egyek igyak. Ágnes jól bereggelizett, megjutalmazta magát paradicsomlével, és csokival is
Egy óra múlva vizsgálat: szűk két ujjnyi méhszáj, lemegyünk a vajúdóba, megnézzük van – e fájás.
Telefon a szülésznőmnek, aki szabin volt, azt mondta robog be.
9 óra 30: A vajúdóban egyedül elvoltam, Apának azt mondtam, ne jöjjön, nem lesz itt semmi egyhamar, menjem csak kereket cseréltetni. Közben jöttek be szülőszobát látogatni, és az egyik szülésznő közölte, hogy „ide azok kerülnek, akiknek elhúzódhat a dolog” Na köszi…. Gondoltam.
10 óra 30 körül a derekam kicsit sajgott, de egyébként semmi különöset nem éreztem.
11 óra 30 és 12 között megjelent az orvosom egy szép nagy tűvel, hogy akkor ő most burkot fog repeszteni. Mondtam neki, hogy a nyákdugóm sem távozott még, de ő közölte, hogy az régen nincs már meg… Észre sem vettem ,hogy eltűnt, pedig annyira lestem minden nap!
A repesztéstől kicsit féltem, de egyáltalán nem volt vészes, így dél körül elfolyt a magzatvíz!
A szülésznőm mellém rakta a gimnasztikai labdát, de én nem mertem felkelni egyedül, féltem, hogy egy –egy fájásnál nem bírok ülni rajta segítség nélkül. Akkor már voltak fájásaim, rögtön 3 percessel kezdődtek.
A labdát próbáltam magam elé rakni, de az sem volt jó, így jobb híjján, mint valami jó havert a hónom alá csaptam, és ücsörögtünk az ágyon kettecskén.
Közben néztem a monitoron a százalékot, ami a fájásokat mutatja. Megállapítottam, hogy 60% körüli, tehát még egyszer ennyire már nem fog fájni..
(tévedtem)
Apát változatlanul visszatartottam, ráér még estig, gondoltam én.
12 óra 45 körül a szülésznőmmel átbattyogtunk egy szülőszobába, de már járás közben éreztem, hogy egyre rosszabb.
Apa ekkor toppant be, én markolásztam az ágyat, ahová mindenáron fel akartak fektetni.
A szülésznőm bekötötte a branült, és közölte, hogy mindjárt hozza az infúziót meg egy állványt, és akkor sétálgathatunk. Ekkor már markolásztam Apát, szegény alig bírt tartani.
Egyre mondogattam, hogy nyomnom kell. A szülésznő azt mondta megnézi, mert ha kakilni kell, az már haladás.
13 óra körül közölte, hogy eltűnt a méhszáj és nyomhatok. Gyors telefon a dokinak, hogy kitolási fázisban vagyunk. Nekem csak az járt az agyamban, hogy: mi??? Dehát első gyerek nem jön ilyen gyorsan, estére vártam!!
Az, hogy nyomhattam ,maga volt a megváltás.Apa nagyon ügyes volt, tartotta a fejem, és mondogatta, hogy csukjam be a szemem. Ezt az ember alap állapotban tudja is, de akkor, abban a helyztben minden kiment a fejemből Egy fájással négyet-ötöt tudtam nyomni, nem emlékszem pontosan, de talán a negyedik fájásra a fejecskéje kint is volt. Ettől kezdve csak arra emlékszem, hogy nyomok, közben mosolygok, és földöntúli öröm árad szét bennem.
13 óra 23 perckor kicsusszant a kislányunk, és én egyszerre sírtam és nevettem, ilyen érzésben még életemben nem volt részem! A köldökzsinórt Apa vágta el, aztán méregették, engem pedig varrogattak… Sajnos nagyon csúnyán repedtem, tekintve, hogy a leányzó így kirobbant, ezért a varrogatás majdhogynem hímzőszakkörbe ment át, de nem érdekelt, csak Annában gyönyörködtem. Mindenki a hajacskáját dícsérte, és hogy milyen szép baba. Nekem mondhatták volna az ellenkezőjét is, azóta szerelmesek vagyunk a lányunkba.
Én folyton attól féltem, hogy kiabálva fogok szülni, de Apa és a doki szerint egyáltalán nem kiabáltam. Büszke is vagyok magamra.
.
[/url]
[/url]
