2006.11.10 18:09
Szerző: beuka
Sziasztok!
Na összeállt a történetünk, elég hosszú lett, előre is bocsánat érte!!!
Hozzáteszem, nem így képzeltem el, mármint a bemenetelt, de végülis jó, hogy így alakult.
Na szóval ez történt…
Október 28-án szombaton reggel be kellett mennünk a kórházba egy CTG vizsgálatra. Picit vártunk a dokimra, mert épp ügyeletes volt és épp szültek nála. Egy kórterembe lefektettek, rámtették a gépet. Boti nem nagyon akart aktívkodni, úgyhogy a nővérke néha-néha megrázta a hasam, tapsolt…
Mikor végeztünk bejött a doki, és közölte, hogy na jó, akkor maradok. Jól meglepődtem, igazából nem mondta, hogy miért, gondoltam nagy baj nem lehet, hisz dobog a pici szíve. A párom felhozta a cuccaimat a kocsiból, és elbúcsúztunk. Elvoltam, olvasgattam… Délután 3 után néhány perccel az épp nálam lévő újság hátuljára elkezdtem feljegyezni az időket, mert fájásokat, vagyis inkább összehúzódásokat éreztem. 10-15 percesek voltak. A derekam fájt igazából csak. ¾ 6-kor megint rám tették a CTG-t és szép fájásokat produkáltam. Dokim jött vizitre, és jólt meglepődött, azonnal a vizsgálóba hívott. Szűk 2 ujjnyira voltam kitágulva. Annyit mondott menjünk a szülőszobára, meglátjuk, hogy beindul-e. Én még mindig nem hittem, hogy lesz valami. Innentől úgy felgyorsultak az események, hogy csak na. Azonnal jött a szülésznő, átcuccoltunk a szülőszobába, és elkezdett borotválni, beöntés (na ez elég kellemetlen volt, már a kiszolgáltatottság miatt ) aztán újra CTG. Na ekkor már rendesen éreztem a fájásokat, amik 3 percenként jöttek. Csak ekkor tudtam telefonálni a Petinek, hogy jöjjön, mert szülünk, de ne kapkodjon, mert még van idő. No gondolhatjátok mennyire nem sietett….
Rossz volt, míg odaért, mert egyre erősödtek a fájások, és lassan telt az idő. Amikor odaért, talán akkor tudatosult bennem, hogy most már tényleg nemsokára találkozhatunk a pici fiunkkal.
Közben kiderült, hogy 17-es a medenceméretem, ami a doki szavaiból kivéve ölég kicsi…
Olyan 10 óra körül közölte a doki, hogy tankönyv szerint hajnali 3-kor lesz meg a baba. Közben valamikor burkot is repesztettek, de azt megmondom őszinén már nem tudom mikor. Na jót gondoltam. A párommal, és a szülésznővel ott maradtunk a szülőszobában. A szülésznő folyamatosan nézte a szívhangot, de ekkor nálam már olyan fájások jelentkeztek, amiket nem tudok igazán leírni. Hihetetlen volt, nem is gondoltam hogy létezik ilyen fájdalom, de komolyan. A szülőágyba kapaszkodva, mögöttem a párommal, majd szétszakítottam azt az ágyat, nagyon sűsűn jöttek, már-már szinte föladtam. Végig sétáltam, mert egyszer amikor lefeküdtem, úgy éreztem sokkal rosszabb. Dokim néha-néha benézett, bíztatott, hogy úgy néz ki hamarabb meglesz, és közben mindig megnézett, na az, amikor fájás közben beléd nyúl egy doki, az maga a pokol.
Folyamatosan mondták, hogy a szívhang jó, a buksija beilleszkedett. És ez nagyon nagyon megnyugtató volt. A párom vizezte a pelenkát a nyakamon, meg töltögette a pici műanyagpohárba a vizet, amivel csak a számat öblíthettem, mert inni sajnos nem lehetett. Amikor fájt, akkor éreztem, hogy néznek, és sajnálnak, de nem tehettek mást. Sikerült nem kiabálnom, sírni sem bírtam igazán, csak nyöszörögtem, kínlódtam.
Eljött az éjfél, akkor már nem nagyon voltam képben. Egyszer csak elkezdték átszerelni az ágyat szülőszékké. Na akkor már nagyon örültem. Itt néhány kocka kiesett, arra emlékszem, hogy az egyik zoknit rám húzták, de a másikra nem. Egyszercsak egy óvatlan pillanatban közölte a doki, hogy na most nyomjon…
Hát még soha életemben nem nyomtam ilyen erősen. A szemem csukva volt, kapaszkodtam abba hideg vasba, a Peti hátulról nyomott, a doki a hasam nyomta. Aztán elmúlt a fájás, pihenő… Ezt meg kellett csinálnunk még 4×sajnos. Közben éreztem, hogy vágják a gátamat, hát ez sem volt kellemes.
Féltünk, hogy nem fér ki a buksija, már a vákumost is hívták, de szerencsére nem volt rá szükség Hihetetlen érzés volt. Lent feszült minden, körülöttem mindenki nekem drukkolt, bíztatott. Én félájultan nyomtam, mint egy állat, és egyszercsak elmúlt minden fájdalom. Éreztem, hogy kicsusszant a pici teste. Nem tudtam megmozdulni, csak feküdtem, és hallgattam, remegtem a fáradságtól. Nyöszörgést hallottam, és ránéztem a páromra. Láttam a szemén, hogy minden rendben van. Csak annyit kérdeztem, hogy milyen a színe, és megkértem, hogy fényképezze le. Aztán egyszercsak felsírt. Hihetetlen érzés volt. Elvitték, megmosdatták, megvizsgálták, közben engem is elkezdtek ellátni. Odatolták mellém, már a kocsiban feküdt. Nyitogatta pici szemeit, lányok én nem tudom elmondani azt az érzést, amit akkor éreztem. Hihetetlen volt. Nagyon nagyon nagyon kívánom mindnyájatoknak, hogy átéljétek ezt.
Néztük egymást, vagyis én néztem Őt, Ő figyelt a hangomra, meg a fényeket nézegette. Egyszer csak elkezdett cuppogni a szájával. Megkértem a csecsemősnénit, hogy próbáljuk meg cicire tenni. Megengedte. Azt hittem már attól nem lehetek boldogabb, mint amikor megláttam Őt. De lettem. Szopizott. Elképzelhetetlen érzés volt.
Aztán végeztek velem (varrás), kitoltak, a babát elvitték, a Peti meg eljött haza. Csönd volt, remegtem a fáradságtól, még ott kellett feküdnöm 2 órát, míg lefolyt az infúzió. Csak feküdtem, és folytak a könnyeim. Nem tudom elégszer leírni, hogy milyen hihetetlen élmény volt, a fájdalom ellenére. Nagyon nehéz, de ki lehet bírni.
A kórházban szerencsére bab-mamás szobába kerültünk, első nap egyedül lehettünk. Csak néztem egész nap. Utána már lett két szobatársam ,az már nem volt olyan kellemes, mert egy átjáróházhoz kezdett hasonlítani a kórtermünk
Volt azért izgalomban is részünk, fel kellett vágni a nyelvét szegénykémnek (hozzáteszem én sokkal jobban sírtam, min Ő), meg az utolsó napon volt neki koponya UH, mert láttak nála valami nem jó szemmozgást (na nem mondom milyen lelkiállapotban voltam) de szerencsére negatív lett.
Most már lassan két hete anyuka vagyok, és NAGYON BOLDOG
Bea
Úgy látszik ez egy ilyen időszak. Mondjuk én nem húztam fel magam, mert anyámmal szemben nincsenek egyáltalán ellenérzéseim, de azért a pár nap édes hármast én is szeretném.
Igen én is nagyon örülök a rohadt bolhák eltűnésének. Teljesen igazad van a "kivülállókkal" kapcsolatban. Nekem is fudztráló, ha néznek miközbenpelenkázok pl. Ráadásul úgysem állják meg, hogy bele ne szóljanak, vagy oda ne nyúljanak... 
2001-ben kezdtunk el probalkozni Marcival!Aztan csak nem jott...Aztan elkezdett fajni apanak a zacsija!(o sokaig versenyszeruen biciklizett)Elment az ismeros urologushoz aki megallapitotta a herevisszeret es elkuldte kiskatona vizsgalatra is!Igaz az eredmeny jo lett!2002 januar 3-an mutottek,3nap korhaz es 1honapot itthon volt mert nehez munkat csinal!Es lass csodat!!!!! 
