Sziasztok mindenki!
Nagyon szépen köszönjük a kis családunk nevében, hogy gondoltatok ránk, szorítottatok értünk és persze a sok-sok gratulációt, nagyon jólesett mindhármónknak. Annál is inkább, mert Monee volt olyan kedves és többször meglátogatott ez alatt a hosszú 3 hét alatt, ami sokkal többnek tűnt ott bent és behozta a hozzászólásokat, így eléggé képben vagyok, bár ahogy nézem azóta sokminden történt, van új tag is.
Amíg Bugybókánk alszik gyorsan írok magunkról, remélem be tudom fejezni röviden, tömören.
Annyit azért szeretnék jelezni, hogy most még elég nagy itthon a káosz (tegnap jötünk haza) és mivel a férjem kivett két hét szabit és nem lehettünk együtt nagyon sokáig, nem szeretném megbántani azzal, hogy most én leszek az, aki minden szabad percét a gép előtt tölti, picit rá is szeretnék figyelni, bár a babánk minden időnket kitölti, nagyon alakulóban van még minden, cuccaim csak ledobálva....
A szüléskor ugye belekezdtünk a spontánba, de a kitolási szak során, úgy 40 perc próbálkozás után kiderült, hogy a baba csípője elakadt, így mentünk a műtőbe. Ott sem volt minden rendben, de ezeket az emlékeket valahová eltettem fejben, nem is szívesen idézem fel.
A lényeg a végeredmény, Tamara, aki egyáltalán nem volt olyan kicsi, mint gondolták, akár csak az utolsó uh-n is. 3500 gr és 52 cm, 36,5 a feje, hát ennyit a dysmaturitásról, ami miatt már májusban is hetekig kórházaztam. Picit eldeformálódott a bébi feje, mivel kicsi volt a méhem és az utolsó hónapokat ülve töltötte. Csípője, nyaka kötöttebb és a szívével vannak gondok, elég gyorsan ver, holnap már megyünk is a gyerekklinikára kivizsgálásra.
Lelkileg még nem tértem vissza erre a földre, minden nap ejtek pár könnycseppet, hol örömömben, hol aggódásomban, nagyon érzem most, hogy vmi nem stimm velem, de bízom benne, hogy helyre tudom magam rázni.
Annyira megható, ahogy a férjem sündörög körülöttünk és velem együtt aggódik, mikor nem tudjuk mitől sír a baba ilyen keservesen. Ez nagyon rossz érzés. Az egész itthoni légkör annyira más, mint ott ben volt és úgy érzem hatalmas erővel telepedett rám a felelősségtudat is, hogy mindent jól csináljak (persze ezt nem lehet).
Vannak sajnos problémáim a szoptatással, bevetettem az ismert cseleket, de úgy érezm nincs elég tejem és a baba egész nap a mellemen csüng, ahogy leveszem, ált. sír is. Ha nagy néha elalszik az ágyban, az csak pár perc, esetleg fél óra. Szóval van még mit csiszolni, mert most zombik vagyunk, ráadásul ez ment egész héten a kórházban is.
Mindennek ellenére nagyon szeretjük Őt és sokszor csak azért könnyezem, hogy végre megérkezett közénk, ilyen sok idő után és ez maga a Csoda!
Igyekszem majd jönni, remélem holnap nem kell megint kórházaznunk a pici szíve miatt, de ha mégis, akkor csak abban bízom, hogy pár nap az egész és remélem nem komoly a dolog.
Mégegyszer köszi mindenkinek a sok jót, Diadorának a versikét is!
Puszi: Timi