2002.05.08 19:38
Szerző: Anonymous
Szia Móni! Mivel nem tudom, hogy megkaptad-e a levelemet, így most már leközlöm a babaneten is.
1999.06.28-án született meg Kitti, egy probléma mentes terhesség után. Az ultrahangon sem látták, hogy valami baj lenne. Születésekor tudtam meg, hogy 2 oldali dongalábbal született. Elõször fel sem fogtam, mert ilyen konkrétan, hogy dongaláb nem mondták, csak azt láttam, hogy görbék a kis lábai és felkiáltottam, hogy olyan, mint a nagyobbik lányomnak születésekor. Akkor õk megnyugodtak, hogy én tudom mi ez. A nagyobbik lányom is hasonló görbülettel született, de neki ez csak tartás hiba volt és 2 hónap alatt megszûnt. Az osztályos gyermekorvos világosított fel, hogy ez egy betegség és nem tartáshiba. Még akkor sem voltam tisztában vele, hogy ez minnyire hosszadalmas gyógykezeléssel és szenvedéssel jár majd mindannyiunk számára. Sajnos elég nagymértékû volt a deformitás, teljesen felcsukódott a lábfeje a lábszárcsontjához. Azt mondták a kórházban, ahogy kimegyünk rögtön ortopéd orvoshoz kell mennünk, hogy begipszeljék a lábait. A Madarász utcai Gyermekkórház Ortopéd Rendelõjébe utaltak minket. Ott azt mondta az orvos, hogy a Heim Pál Gyermekkórházban fogják kezelni, de ráérünk 2 hetesen elmenni, mert úgy sem csinálnak velünk addig semmit. A Heim Pálban majdnem leharapták a fejünket, hogy hol voltunk eddig, mert már rég gipszben kellene lennünk, hát elég rosszul indult az egész. 6 hónapos koráig gipszelték (gondolom veletek is hasonló volt a helyzet), ezután megmûtötték, elõször a jobb lábát, mivel ez volt a rosszabbik. Jól sikerült a mûtét, de borzasztó volt az ébredése, maga az altatás is egy természetellenes dolog, hát még a belõle való felébredés. Végig ott álltam és azt lestem, hogy lélegzik-e még. A kórterem is szörnyû volt, tele beteg, síró gyerekekkel. Lelkileg ez volt a legszörnyûbb. Alig vártuk, hogy hazamenjünk. 2 hónap múlva megmûtötték a másik lábát. Ez már nem sikerült olyan jól, mert az altatás végén leállt a légzése, és 2 órat az intenzíven volt. Hála Istennek, ahogy átvitték helyre állt a légzése, de egy fél órát az elõtérben álltam és vártam, hogy beengedjenek. Ezt nem kívánom még az ellenségemnek sem. Ezek után következett a hosszas utókezelés, gipszelésekkel, mûanyag sinekkel és ortopéd cipõvel. De valahogy nem akart tökéletesedni a lába. Ez és a kórházi körülmények, az hogy örökké zsúfoltság volt, 10 perc jutott ránk össze-vissza, a nem megfelelõ (vagy semmilyen) tájékoztatás, teljesen kiábrándított a kórházból. A férjem munkahelyén volt egy hölgy, akinek a testvére kislánya is ebben a betegségben szenvedett, ajánlott egy másik klinikát és egy jó orvost. Ez a klinika a SOTE Karolina úti Klinikája volt és az orvos dr.Balla Mária. Tulajdonképpen elõször csak kiváncsi voltam egy másik orvos szakvéleményére, de utána úgy döntöttünk, hogy felkérjük kezelõorvosának. Egy kis rábeszélésre elvállalta. Ja a szakvéleménye az volt, hogy már most benne van a lábában egy második mûtét és, hogy elrontották a Heim Pálban az utókezelését.
Tehát elkezdtünk hozzá járni. Elõször gipszeléssel próbálta rendbehozni a hibát, de sajnos nem sikerült. Így 2001. szeptemberében megmûtöttték újra a jobb lábát és novemberben a bal lábát. Szépen sikerült, de mivel nagyobb is lett a Kitti egy kicsit rosszabbul viselte a mûtétet is és a kórházi tartózkodást. Bár ez velem is így volt. Amikor azt mondta az orvos, hogy újra kell mûteni nagyon kétségbe voltam esve. Az ember mindíg az okokat keresi, magát hibáztatja vagy istent.(Nem vagyok vallásos) Szerintem azért lett a Kittinek dongalába, mert mindkét terhességem alatt, tehát vele is nagyon kicsi volt a hasam és kevés a magzatvizem, így nem fért el rendesen.
Most már egész szépen jár, bár még mindíg nem az igazi. ortopéd cipõt hord, ami 6 mm megemeltek a külsõ talpélen. Nemrég voltunk kontrolon és megint rám ijesztett az orvos, mert azt mondta, hogy be kell gipszelni. Kaptunk 2 hét haladékot, hogy ha addig javul nem gipszeli. Járt hozzánk egy gyógymasszõr és egy gyógytornász az Otthonápolási Szolgálattól, így ezzel és minden esti masszírozással sok javulást értünk el. Jövõhéten újra vissza kell menni. Nagyon izgulok, hogy ne kelljen gipszelni. Jelenleg bölcsibe jár, egészséges gyerekek közé, ahova nagyon szeret járni, nem akarom, hogy újra itthon kelljen lennie. Én is dolgozom, szükségünk van rá anyagilag és lelkileg is. A legnagyobb problémánk az volt, hogy nem találkoztunk hasonló betegségben szenvedõ gyerekekkel és szüleikkel, akikkel errõl beszélni tudtunk volna, ez segített volna lelkileg feldolgozni. Mert ez nagyon nagy teher lelkileg. A kétségek, hogy mi lesz vele, tud-e majd rendesen járni. Milyen lesz neki az iskolában, milyen szakmája lesz, lehet. Szóval sok minden. Ja még egy kis plussz az élettõl, kb. 2 évesen kancsal lett, ami idén szeptemberben vagy jövõ év elején lesz mûtve. Az én gyönyörû szemû kislányom egyik napról a másikra kancsal lett. Nem értem, hogy egy telejesen egészséges kislány után (a nagyobbik 9 éves), miért született egy ilyen sérült gyerek. Nézd nem akarlak terhelni, gondolom ez a levél kicsit depressziósra sikerült, de egy hasonló problémával küzdõ szülõ talán megért engem. Azért nem vagyok ilyen depressziós, mint ahogy a levél sugalja, meg ne ijedj. Az, hogy ezt lerhattam, máris sokat segített. A ti történetetekre is kíváncsi vagyok, vajon más ezt, hogy élte/éli meg?
Üdvözlettel: Julcsi és családja