2009.05.07 13:12
Szerző: gumimaci_1
A terhességem első felében nagyon féltem, féltettem a kis Pocaklakót, sokáig vártunk Rá. Ezért miután kiderült, hogy kinyílt a külső méhszájam még decemberben, itthon maradtam, nem dolgoztam, pihentem, vigyáztam magunkra.
A 9. hónap volt a legkönnyebb. Akkor éreztem magamban a legtöbb energiát. Egy kicsit dagadt a lábam, de más bajom nem volt. Nem voltak jóslófájásaim, keményedések, jól aludtam, stb.
2008. április 30.-ára voltam kiírva, 29.-én az nst mellet a doki már magzatvízvizsgálatot is akart végezni. 28.-án még mindig nagyon jól éreztem magam, de aludni már nem tudtam, kb. éjféltől fájásokat éreztem rendszeresen 5 percenként, hajnalban már sűrűbben is. Mivel nem fájt nagyon, nem költöttem fel Robit, gondoltam reggel 7-kor úgyis mennünk kell a kórházba nst-re. Reggel már jobban fájt, így mikor kiléptünk az ajtón tudtam, hogy nem fognak hazaengedni.
A kórházba kb. fél 8-kor érkeztünk. A doki már ott volt, megvizsgált és közölte, hogy 3 ujjnyira nyitva van a méhszáj, lát egy hajas fejbőrt, és azonnal menjek a szülőszobába, mert még délelőtt meglesz a baba. Attól kezdve már nagyon erős fájásaim voltak. Adatfelvétel, borotválás, beöntés, wc, zuhanyozás után 9-kor már a szülőszobában voltam.
Rám kötötték az infúziót, ctg-t és néha nézegették, hogy állok. A doki burkot repesztett, de nem folyt magzatvíz, csak kicsit később. Nagyon gyorsan telt az idő, keveset voltunk egyedül Robival, gyakran ránk néztek, a doki is sűrűn jött. Rajtam kívül senki sem vajúdott akkor. Mondták, hogy leszállhatok az ágyról, ha akarok, de nekem úgy volt jó. Elég gyorsan elérkezett a kitolási szakasz. Hirtelen nagyon sokan lettek körülöttem. De mindenki nagyon kedves volt, biztatott. Robi tartotta bennem a lelket, sokat beszélt hozzám, oxigénes csövet dugott az orrom alá, mikor látta, alig kapok levegőt. Akkor ott úgy éreztem sohasem lesz vége, akármennyire határoztam el előre, hogy csendben leszek, sajnos nem sikerült. Már mindenki látta a kis fejet, de én még mindig kínlódtam, úgy éreztem, valamit nem jól csinálok. Végül 40 perces kitolás után, közben gátmetszéssel és a doki segítségével megszületett a kisfiam. 11 óra 50 perckor sírt fel először Nimród baba és ez volt addigi életem legboldogabb perce. Attól kezdve nem tudok visszaemlékezni a fájásokra. Tudom, hogy szerettem volna elmenekülni onnan, pokolian fájt minden, de amint megláttam a formás kis testet, hallottam a csodás kis hangot, biztos voltam benne, hogy megérte! Megért minden fájdalmat, minden várakozást!
Nem volt fogadott szülésznőm, de nagyon kedves volt hozzám Gyöngyi és a többiek is. Hálás voltam nagyon, hogy még fürdetés előtt a hasamra tették a kisfiamat, ha csak 1 pillanatra is.
Robi vágta el a köldökzsinórt és utána az Ő feladata volt vigyázni a gyermekünkre. Ott volt az első fürdetésnél, a méricskéléseknél, öltöztetésnél. Fényképezett, videózott, hogy később én is lássak mindent. Engem a doki összevarrt, na ez sem volt egy leányálom, hiába volt helyi érzéstelenítés... De azt hiszem a jajgatások mellett a vigyort már nem tudtam letörölni az arcomról.
Néhány órát együtt tölthettünk mi hárman a szülőszobában, mint új család. Olyan jó volt! Csak néztük a kis Szőkehercegünket, gyönyörködtünk benne, nem hittük, hogy ez a csoda megtörtént velünk. Nimród is fürkészett minket nagy kék szemeivel, szundikált, majd ismét ránk nézett. Keresgélt, így egyik nővér segítségével mellre tettem, és úgy szopizott, mintha így táplálkozott volna a méhemben is. Sajnáltam, hogy Robinak haza kellett menni, de nem is bántam, hogy lekerültem a csecsemőosztályra, már nagyon fáradt voltam. Igaz, aludni még sokáig nem tudtam, csak néztem és néztem a Szuszogócsomagomat, magam mellé vettem az ágyba.
Igazából ezután következett a neheze. Amitől tartottam, sajnos beigazolódott. A csecsemős nővérek nagyon kedvesek voltak, de nem törődtek senkivel. Nimród szopizott éjjel nappal, ahányszor csak kérte, kapta. Nem is gondoltam, hogy nem eszik eleget. Pedig a csecsemősök reggelente mérték, és nem tűnt fel nekik, hogy sokat esett vissza a súlya. Én nem tudtam, mert még azt sem közölték, hogy mit mértek. 3. nap jött két nővér, akik mindent megtettek, hogy elhitessék az anyukákkal, semmit sem csinálnak jól. Egy anyukának azt mondták, hogy biztos teletömte a babáját teával mérés előtt, hogy tudjanak hazamenni. Nimród fejecskéjét össze-vissza rángatták, ráerőszakolták a mellemre, majd azt mondták, hogy ilyen szájjal sohasem fog tudni szopni (az alsó ajka kicsit beljebb van, pont olyan, mint az apjáé; azóta is TUD szopizni, de még hogy!). Én már akkor nagyon ideges voltam. De végül is nekik köszönhető, hogy észrevették baj van.
Nimród belázasodott. Kúpot adtak, hűtőfürdőt kapott, itattak vele vizet, és közben többször elmondták egymásnak – nem pont ezekkel a szavakkal - , hogy milyen ügyesek, hogy észrevették baj van. Hívták a gyerekorvost, aki kb. fél óra után jött is. Addig csak álltam, a kezemben a gyerek, nem tudtam mi baja, csak azt mondták a kiszáradás szélén van, meg besárgult, meg sokat esett a súlya. A gyerekdoki megvizsgálta és közölte elviszik a szomszédba. Akkor még nem tudtam mit jelent a szomszéd. Azt hiszem nem is voltam magamnál.
A „kedves” csecsemős nővér a kezembe nyomta a kisfiam takaróját, sapkáját és a kis papírt, amire az adatai voltak írva és közölte: „emlékbe jó lesz”. Sohasem felejtem el azokat a szavakat. Ezzel ott hagytak a folyosón egyedül, láttam ahogy viszik a síró kisbabámat és nem engedtek utána menni. Szörnyű érzés volt. Ha nem gyökerezett volna földbe a lábam, elszaladok a szobámig, de így csak álltam és potyogtak a könnyeim. Nem tudom hány perc telt el míg visszajött az egyik nővér és elmondta hol van most a fiam, mikor láthatom.
Később átkísértek a koraszülött osztályra, megnézhettem a kisfiamat, akiből mindenféle csövek lógtak, kék fény alatt volt, szeme lekötve. Nem tudtam megállni, hogy ne sírjak. Mindenféle vizsgálatot végeztek, infúziót kapott, antibiotikumot, persze az engedélyemet nem kérték, még csak nem is mondták meg előre, hogy mit tesznek vele és miért. Akkor írtam alá ezeket a papírokat, mikor már a kórházat hagytuk el. Ja… és nem minden úgy állt a papíron, mint ahogyan történtek az események. Felvilágosítást nem adtak, az orvosok rohantak máshova, a nővéreknek meg erre nem volt felhatalmazásuk.
Következő naptól kezdve engedték, hogy szoptassam. 3 óránként jártam át hozzá, ami nem volt könnyű, mert pihenni semmit sem tudtam és mindenem nagyon fájt. A sebem, az aranyerem, de amikor a fiammal lehettem, semmi sem számított. Úgyhogy nem bántam, ha nem alszom, ha nagyon kényelmetlen a szék, ahol szoptatom, csak vele lehessek. Először 15 grammokat kapott, első szopizás alkalmával 30-at szívott ki. Utána egyre többet. 2 nap múlva már 60-akat evett.
Utólag, nem bánom, hogy átkerült a kora osztályra, mert ott sokkal jobban törődtek vele, látszott, hogy az ott dolgozók szeretik a gyerekeket. Mindenkihez nagyon kedvesek voltak. És hát, legalább melegebb, tisztább helyre került. Ugyanis abban a szobában, ahol én voltam a gyerekkel együtt, még csótányok is másztak. 2-t a földön tapostam el, 1-et az ágyamból hajtottam ki. A huzat csapkodta az ajtókat és még sorolhatnám.
Nagyon örülök, hogy mindezek ellenére volt/van tejem, és hogy Nimród szopizik még.
3280 g-mal született,
3030 g-ra esett vissza 2 nap alatt,
3520 g-mal kerültünk haza a kórházból 6 naposan.
10 hetesen, már több mint 5,5 kg-ot nyomott, 19 hetesen megduplázta a súlyát.
Ildikó és