Otthonszülésem története – Terhesgondozás orvosokkal és bábákkal

Terhesgondozás orvosokkal

A 12. heti kombinált teszthez az UH-t az orvosom csinálta a magánrendelőjében, vérvételre pedig a Kórházba kellett menni. Már önmagában az UH is azt mutatta, hogy minden rendben a babával, nagy valószínűséggel nem Down-kóros. Ennek ellenére biztosra akartunk menni, ezért mentem el a vérvételre. Ott annyira megalázóan bántak velem, hogy a végén a Kórház lépcsőjén bömböltem. Tudom, hogy a kismamák érzékenyebbek, de én két terhességgel a hátam mögött még soha életemben nem sírtam az utcán, idegenek szeme láttára. Szerencsére a teszt eredménye legalább megnyugtató volt.

A nőgyógyásszal a 16. heti UH-n közöltük, hogy otthonszülést tervezünk, de ennek ellenére szeretnénk, ha ő végezné a várandósgondozást. Nem volt ellenvetése, aminek őszintén örültem, mert semmi kedvem nem volt új orvost keresni.

A fura az volt, hogy két percre rá közölte, hogy a 18. heti genetikai UH-ra menjek be a Kórházba egy másik orvoshoz, mert ez az új kórházi protokoll. Nem értettem, miért érint ez engem, hiszen a Kórháztól semmit sem akarok. Egy darabig vitatkoztunk, aztán megadtam magam. Így legalább nem kell fizetni érte.

A 16. heti vizsgálat egyébként csak egy szimpla UH volt, ahol megmérte a baba méreteit, a gyerek nemét sajnos nem lehetett látni. Ki lettem osztva, mert még nem csináltattam meg az AFP vizsgálatot. Ugyan az előző alkalommal adott rá beutalót, de úgy volt dátumozva, hogy a vizsgálat napján mehettem volna el először. Elég morcosan jöttem el a rendelőből.

Az AFP vizsgálat ezután is okozott némi fejtörést. A vérvétel első lehetséges időpontjában már betöltöttem a 17. hetet. Emellett ehhez is a Kórházba kellett volna menni, amihez az előző tapasztalatok alapján nem nagy kedvem volt. Tudtam, hogy a nem megfelelő időpontban végzett AFP vizsgálat szinte mindig hamis kóros eredményt ad.

Utánanéztem, mit is szűr ez a vizsgálat. A Down-kór valószínűsége már a kombinált teszt alapján minimális. A nyitott gerincet a 18. heti genetikai UH-nak is ki kell mutatnia. Felesleges lenne? Felhívtam a bábám, aki egy nagyon érdekes kérdést vetett fel. Ha a genetikai vizsgálatok eredménye rossz, amniocentézisre küldenek, ami vetélést okozhat. Ha pedig ez is mutat valami rendellenességet, abortuszt fognak javasolni. Van olyan eset, amikor ezt vállalnám? Mert ha nem, semmi szükség az egészre. Ezzel el is dőlt a dolog.

A megbeszélteknek megfelelően elmentem a Kórházba a 18. heti genetikai UH-ra. Elsőre úgy tűnt, hogy minden flottul megy. Aztán kérték az AFP eredményem, mondtam nincs. Hogyhogy nincs??? Az kötelező... (Egyébként az anyára nézve semmilyen vizsgálat NEM kötelező!)

Először magyarázkodni kezdtem, hogy így a beutaló, meg úgy az időpont, de csak még morcosabbak lettek. Aztán mondtam, hogy különben sem látom értelmét. A nővérke már rég csak tátogott, de itt végleg kiakadt a doki is. Meg is mondta, hogy ő ezt jobban tudja, de mit tehetünk, megcsinálja az UH-t így. (Azt persze megtartotta magának, hogy milyen fontos információk vesztek el a „felelőtlenségem” miatt.) Az is probléma volt, hogy ezt hogy dokumentálják. Végül beírattam, hogy az anya saját felelősségére nem csináltatta meg a vizsgálatot.

Az UH innentől nagyon fagyos légkörben zajlott. A doki rám se nézett, a képernyőt elfordította, hogy alig láttam, csak a nővérkének diktálta a rövidítéseket és a számokat. A nemére külön kellett rákérdeznem. „Ja, fiú.” Aztán „végre” talált valamit: egy 7mm-es ciszta van a plexus choroydeusban, genetikai konzílium javasolt. Rákérdeztem, hogy ez mit takar. „Azt majd az orvosa elmagyarázza.”

Bár tudtam, hogy az agyban a ciszták ilyenkor még nem sokat jelentenek, de azért sikerült megijesztenie. A vizsgálatról kijövet egyből felhívtam a dokim. Nagyon kedves volt. Épp akkor indult haza a Kórházból, de visszafordult a kedvemért. Megnyugtatott, hogy ez gyakori jelenség és legtöbbször ártalmatlan. Vízfejűségre semmi nem utal, a 28. hétre a ciszta valószínűleg fel fog szívódni.

Hiába nyugtatott a doki, nem éreztük magunkat biztosnak, ezért a 20. héten még egyszer elmentünk genetikai UH-ra, ezúttal egy magánklinikára. A vizsgálat hangulata összehasonlíthatatlanul jobb volt. Mindent elmagyaráztak és egy hatalmas TV-n nézhettük a fiúnkat. A cisztát itt teljesen jelentéktelen dolognak titulálták. Valójában semmi újat nem tudtunk meg, de mindkettőnket rettentően megnyugtatott, hogy elmentünk.

A háziorvos adott beutalót az elmaradt Hepatitis-szűrésre, a 2 trimeszteri vérképre, a terheléses vércukorvizsgálatra és a kötelező HIV tesztre is. Mindent egyszerre csináltattam meg, a 24. héten a helyi kórházban. A leleteket a háziorossal átbeszéltem, szerencsére minden rendben volt.

Mivel szegény kis babám kezdettől fogva utálta az UH vizsgálatokat, úgy gondoltam a 20. heti ismételt genetikai UH után egy nappal nem megyek a nőgyógyászom magánrendelőjébe újabb ultrahangra, hanem az MSZNUT ajánlásának megfelelően legközelebb a 28. héten mentem.

A vizsgálat rendben ment, a pici szépen megnőtt. A bili ott borult ki, amikor a következő vizsgálatra akartak időpontot adni a 32. hétre, de megmondtam, hogy én csak a 36. héten jönnék legközelebb. Elmondtak mindennek: felelőtlennek, hülyének, törvénysértőnek minden alap nélkül.

Itt telt be a pohár. Közöltem a férjemmel, hogy soha többé nem megyek vissza. A dokinak nem mondtam meg, mert féltem, hogy még egyszer a kezébe kerülök, ha netán ez a gyerek is korábban jön.

Terhesgondozás bábákkal

Ahogy már említettem, a 12. héten elkezdtük az otthonszülős tanfolyamot hat másik párral együtt. Az első alkalom igazából ismerkedés mindkét részről, valamint a törvényi korlátok és lehetőségek tisztázása. Elmondták, hogy pont a törvények miatt az otthonszülés nem feltétlenül azt jelenti, hogy otthon szülünk, hanem hogy a választott bábákkal. Elmondták, hogy tervezett otthonszülés is érhet véget kórházban, mert van, amikor ez a jó döntés. Mindenesetre a bábák végig mellettünk maradnak.

Azt hiszem, ez volt az, ami végleg meggyőzött mindkettőnket. A tanfolyam egyébként hivatalosan 5*4 órás, de az előadások közben felmerülő kérdések miatt 4 óránál általában mindig hosszabb volt egy alkalom.

Az otthonszülés elsősorban szemléletében más. A bábák már a várandósság alatt alaposan megismerkednek a családdal. Végigkövetik a várandósság alakulását, átnézik a leleteket és mindent meg lehet beszélni velük. A tanfolyam előadásai előtt, közben, után és szükség szerint külön időpontban is volt lehetőség egyéni konzultációra. Mindig megkérdezték, hogy vagyok és a kérdés nem csupán a testem változásaira vonatkozott.

Valamikor az AFP mizéria kezdete körül szörnyű rémálmaim lettek. Először „csak” egy rossz álmom volt, amiben a Nagyfiam veszélybe került és én tehetetlen voltam. Egy hétre rá megint, aztán már minden éjjel arra ébredtem sírva, hogy valamelyik családtagomat valami szörnyűség éri. Rettenetes álmok voltak, leírni sem tudom.

Az egyik legszörnyűbb álmom után pont jött a tanfolyam. Ott maradtam utolsónak, és elmeséltem, hogy már aludni sem bírok. Több mint egy órát beszélgettünk. Részletesen kikérdeztek, hogy mikor mit álmodtam és mit éreztem, amikor felébredtem. Azt is megkérdezték, hogy biztos nem félek-e az otthonszüléstől, mert semmit sem muszáj. Egészen meglepett a kérdés, mert ez fel sem merült bennem. Mindenesetre nagyon jó volt végre kibeszélni a dolgot.

Végül arra jutottunk, hogy talán a férjem támogatásában nem vagyok biztos, ezért otthon is volt még egy nagy lelkizés. A páromnak kicsit rosszul esett, hogy kételkedtem, de azért megerősített. Végre újra aludtam. Volt még pár rémálmom, de már nem ijesztettek meg annyira. Éreztem, hogy javulok.

Egészen meglepődtem, mikor egy hét múlva Judit rákérdezett, hogy érzem magam, mi újság az álmaimmal. Tényleg érdekelte, aggódott miattam és komolyan vette a problémámat. Egy szóval sem utalt rá, hogy a kis pocaklakónak ez nem tesz jót, viszont segített javítani a helyzeten, ahogy tudott.

Így utólag valószínűleg a tanfolyam nyitotta fel Pandora szelencéjét. Ott lépésről-lépésre a legapróbb részletekig kiveséztük a szülés történéseit. Rájöttem, milyen keveset tudtam addig az egészről, és megértettem, mennyi ponton siklott félre az első szülésem. Rossz érzés, hogy másképp is lehetett volna, ha már az első gyerek előtt alaposan tájékozódom, és nem azzal takarózom, hogy a doki majd tudja helyettem, mit kell csinálni.

Egyre jobban kristályosodott, hogy a választott orvosom sokkal jobb is lehetett volna. Pont a leglényegesebb szempontokat nem vettem figyelembe, amikor kerestem. Emellett persze dolgozott az elvesztett baba emléke is sok egyéb mellett, de az álmok végül segítettek túllépni ezeken az érzéseken.

Szintén a tanfolyam hatására elkezdtem olvasni Ina May Gaskin „Útmutató szüléshez” c. könyvét. Nagyon élveztem az ott leírt szüléstörténeteket, de egy idő után kezdtem összezavarodni, hogy a hüvely-méhnyak-méhszáj-szülőcsatorna hogy is viszonyulnak egymáshoz, és hogy változnak szülés alatt. Feltettem ezt a könnyű kis kérdést Juditnak telefonon. Pár nap múlva átjött és három órán keresztül okított. Rajzolt, képeket, animációkat mutatott, példákat mondott.

Mellesleg beszéltünk még az álmaimról meg a vetélésről és adott egy homeopátiás szert a makacs felfázásomra, amivel éppen küzdöttem. Ezt nevezem teljes körű gondozásnak.

Anna