Terhesnapló 7. – Fészekrakás baráti segítséggel

Először is múlt pénteken végre eljutottam a 18. heti genetikai ultrahangra, igaz, fizetősen, de már kit érdekel. Julcsival minden rendben van odabenn, ahogy apukám mondaná: van keze, lába meg minden. Szeretem ilyenkor hallgatni a dokikat, hogy mindenre azt mondják, hogy tökéletes. Azaz csak majdnem tökéletes, annyi a pici bibi, hogy a köldökzsinór kéteres, de rögtön mondta is hozzá, hogy ez nem okozhat problémát, a három helyett a kettő is tökéletesen ellátja a feladatot. Remélem, tényleg így is van.

Ami ennek a hétnek a nagy projektje volt, a lakás-átalakítás elkezdése. A fészekrakás ösztöne felébredt menthetetlenül, aminek egyenes következménye, hogy az embernek tologatnia kell bútorokat, festékért kell rohangálnia és szorgosan tapétáznia a falat. Jó, nyilván én is kiveszem a részem belőle, de szerencsémre nem nagyon engednek hajolni, pipiskedni, székre állni, úgyhogy sokszor csak a munkavezető vagyok.

Múlt hét hétvégén a világ legjobb barátai jöttek át és öltöztették velünk új ruhába az étkezőnket és a folyosót. Mivel eddig a sötét színek domináltak, most pedig totál világos tapétát és festéket választottunk, szinte kisütött a nap a lakásban. Azóta varázslatos módon még a gyerekeim is elpakolják az ebédlőasztalról a játékaikat este - kis ráhatással azért, persze. Egész más a hangulat így és persze az egyik felújítás hozza magával a másikat.

Mert festeni sem akartunk, de ha már így rendbetettük az ebédlőt a tapétával, akkor ne legyen már a folyosó ilyen összevissza és különben sem megy a tapétához a folyosó színe. Ha pedig már ilyen szép lett a folyosó, akkor ki kell takarítani a konyhát, erkélyt, fürdőt is úgy alaposan, nagytakarításilag. Úgyhogy most szépen fokozatosan, egy nap-egy szekrény tempóban minden szépen rendbevágódik. Egy hét alatt így, kis lépésekben rengeteget haladtunk, iszonyatos mennyiségű lomot már kidobáltunk és kezd lélegezni az életterünk.

Julcsi pedig határozottan megtanult nagyot rúgni mindeközben, hát kérem egy 30 dekás, 20 centis gyerek már nem tud úgy elbújni, hogy ne érezzem. Így amikor leülök este a kanapéra pihenni, akkor rendszeresen elkezdődik a partizás odabenn, ilyenkor muszáj mosolyogni és nagyon figyelni befelé.

Egyébként az ultrahangon kiderült az is, hogy miért nem éreztem annyira eddig: elöl tapadt a méhlepény, ami mögé ő jól bebújt, így valóban nehéz a kis pillangórezgéseket érezni. A pocakom pedig egyre gömbölyűbb és egyre feljebb ér, ami néha azt eredményezi, hogy eltévesztem a testhatáraimat és nekiütközöm a hasammal néhány bútornak-embernek-falnak. Ott már nem férek el, ahol eddig igen, és ezt sokszor benézem, szokni kell még, hogy már ekkora lett a pocak. Azért ilyenkor örülök annak, hogy vastag a hasfalam.

Jövő héten megint dokilátogatás, nagyon hirtelen telt el ez a 4 hét, mi lesz itt decemberig, ha így rohan az idő?

Lujza