Terhesnapló 7. – A szatyorban kihordott fiúgyerek

Tudom, mindegy, csak egészséges legyen. De azért, amikor kettőtöknek négy lánya van összesen, akkor kicsit nem olyan nagyon mindegy, csak egy picit szeretnénk jobban a kisfiút, mint a kislányt. Mivel boldogan élünk, míg meg nem halunk, viszont nem tervezünk több gyereket, így ezennel lezártnak tekinthetjük a kisfiúra való törekvéseket, mi leszünk a lányos család. Az emberem pedig hivatalosan az Annyira Lányos Apuka, Amennyire Egy Apuka Csak Lehet címet kapja.

Persze azért elsütötte azt a poént, hogy majd addig csináljuk a gyerekeket, amíg az egyik fiú nem lesz, de miután idéztem neki a Brian életéből: “Miben hordod majd ki, szatyorban?”, vette az adást. Mert ha rajtam múlik, tényleg csak akkor lesz még egy gyerekünk, ha ő szüli meg.

Ugyanis kezdek eléggé terhes lenni. A hasam még hagyján, még nem nehéz, mondjuk, hason már nem hempergek, de tulajdonképpen teljesen kényelmes nagyságúra nőtt még csak. Inkább a cukoringadozásom aggaszt, ami menetrendszerűen előjött most is, mint az előző két lányomnál.

Ez nem jelenti azt, hogy cukros vagyok, egyik terhességemnél sem voltam az, csak hirtelen esik le a vércukrom valamiért ilyenkor, és rosszul leszek. Elkezd szakadni a fejemről a víz, de tényleg, csöpögve, folyva. Iszonyatosan éhes leszek. Remegni kezd a kezem. Kiszalad a lábamból az erő. Elsötétül a világ. Bamba leszek, nem értem, mit mondanak nekem, nem tudok válaszolni. Ijesztő az egész, mert tényleg egyik pillanatról a másikra jön. Előtte két perccel még csak azt érzem, hogy kicsit éhes vagyok, aztán minden rám szakad. Szóval, ezt azért nem annyira kitörő örömmel fogadtam, hogy finoman fogalmazzak.

A hét slusszpoénja egyébként mindenképpen az volt, hogy elfelejtettem elmenni a terhesgondozásra. Jellemzően mindent elfelejtek, szétesett az agyam a hormonok hatására, de ez eddig az első helyezett bénázásom. Július 24-én hívtam fel az orvosomat, hogy úgy rémlik, mintha nekem lenne időpontom hozzá, mire közölte, hogy hát igen, 21-én várt engem. Badabumm. Sebaj, majd bepótoljuk jövő héten.

De hogy ne csak bosszankodásról szóljon a kis naplóm, leírom azt is, hogy a lányaink milyen übercukifejek voltak, amikor az ultrahangon voltunk. Mert családostul mentünk, ők is végig babamoziztak velünk, és ők rendkívül örültek, hogy lányt látott a doktornő. Bár hozzátette, hogy nem mondja teljesen biztosra, de többször láttuk a három vonalkát a lába között, így én nem nagyon kételkedem. Ismerem ezt a képet már. Utána pedig, hogy így látták mozgolódni, a kis arcát, kezét, lábát felismerték, sokkal valóságosabbá vált számukra is, hogy kistesó van a pocakomban. Azóta puszilgatják a hasamat, simogatják, beszélnek hozzá, rajzolni akarnak rá. Én pedig velük örülök, minden aggodalmammal együtt.

Lujza