Terhesnapló 7. – Jövőbe merengés vagy jelen idejű álmodozás?

Nemcsak én, hanem apjuk is türelmetlen, minden este itt álmodozik mellettem, hogy hogyan fogja rázni a kis fenekét, ha végre egészségben kint lesz. Még azon is olvadozik képzeletben, hogy Julcsi hogy fog bömbölni, ha éhes. Mert bömbölni, azt fog.

Én meg néha kicsit megijedek ettől, hogy itt van az én kisebbik lányom - aki akkorra a középső lesz -, aki a maga Asperger-szindrómájával egy cseppet sem egyszerű eset, kiborul könnyen és apróságokon balhézik. A teljes elkeseredettséget tudja átélni és előadni egyik pillanatról a másikra, amit igen hangosan közvetít felénk. Mondjuk úgy, hogy leordítja a hajunkat reggel és este. De azért már sokkal jobb a helyzet, mint egy éve, amikor elkezdtünk dokikhoz mászkálni vele, csak tartok tőle, hogy majd visszaesik Julcsi születésekor.

Merthogy persze riogatnak is ezzel a körülöttünk lévők, amit én komolyan is veszek sajnos. Hogy féltékeny lesz a nagyobbikom is, és hogy a 10 évesek féltékenysége milyen borzasztó és kegyetlen. Hogy a 8 évesem az Asperger miatt kicsit sem bírja majd az új helyzetet és végtelen figyelemigénye megszázszorozódik. Hogy a nagylányom szorongós, és még szorongósabb lesz, amint megérkezik a húga, és oda kell rá figyelnem majd nagyon. Hogy nehogy túl sok feladatot bízzak a nagylányokra Julcsi körül, meg a háztartásban, mert utálni fogják az új helyzetet és az új jövevényt.

Minden tanács arról szól, hogy csak elrontani tudom. Ha a kicsivel foglalkozom, akkor majd a nagyok lelkivilágát rombolom porig, ha a nagyokkal foglalkozom, akkor a kicsi sérül, mert nem lóghat rajtam épp. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy persze, figyelj a férjedre, nehogy elhanyagold, mert “bizony mondom néked, el leszel te hagyatva.“

Vessetek a mókusok el, de én most már ott tartok, hogy inkább ne tanácsoljon nekem senki semmit jóindulatból sem, mert ezek a tanácsok tudom, hogy segíteni akarnak, de nem segítenek. Csak a szorongást növelik bennem, azt a tudatot erősítik, hogy ezt a helyzetet nem lehet jól megoldani. Nemhogy jól, de sehogy sem lehet megoldani. Ezek hatására a lelki szemeim előtt az jelenik meg, hogy mi egy széthullott családként, lelki sérülésekkel keveredünk ki a harmadik gyerek születése utáni időszakból, és a két nagyobb lányom tuti drogozni fog már emiatt nyolcadikos korában, és jövőre véletlenül fedezem majd fel egy fürdéskor, hogy teljes háttetoválást csináltattak a húguk elleni lázadásból. Mi meg elválunk két év múlva, pedig össze sem vagyunk házasodva.

Úgyhogy ha egyet kérhetek: senki ne tanácsoljon semmit, tényleg, hadd ringassam magam abban a hitben még egy kis ideig, hogy ha nyolcmillió másik anyának sikerült a mozaikcsaládos, háromgyerekes létet armageddon nélkül túlélni, akkor nekem is sikerülni fog. Kicsit hadd álmodozzam arról, hogy a gyerekeim szeretettel veszik majd körül a hugicát.

Ígérem, majd a szülés után elmúlnak a romantikus felhőt generáló hormonjaim, és a valóság talajára lépve majd felismerem, mennyire lehetetlen és kezelhetetlen a helyzet, de addig is: várom, hogy megszülessen ez a kis mazsola és örülök minden kis rezdülésének. Aztán utánam a vízözön.

Lujza