Búcsú a pocaktól

Nekem szerencsém van, mert nem volt nyűg vagy úgy igazán teher semmi sem. Nem volt zökkenőmentes, hisz a derékfájdalom a kilenc hónapot végigkísérte különböző erősségekben, de ezek mellet sokkal, de sokkal több pozitív dolgot ad egy ilyen időszak. Legalábbis nekem. Ezt sokkal könnyebben, szebben és jobban meg tudtam élni, mint az első gyerekemmel. Mondhatni úgy, ahogy ténylegesen szerettem volna. 

Kihasználtam ezt az időszakot arra, hogy élvezzem a pozitívumokat. Elégedett vagyok a megéléssel, szinte szebben nem is lehetett volna. Viszont akármilyen jó is ez a korszak, le kell zárnom és el kell engednem. Itt a vége, búcsúznom kell a pocakos időszaktól. Szomorúan teszem, mert úgy gondolom, nem szeretnénk több gyerkőcöt, így ez a várandósság az utolsó az életemben. Pedig én tényleg nagyon szeretek terhes lenni. Hatalmas boldogság és energialöket ez nekem. 

Azt azért tudtuk, hogy két gyereknél többet nem tudunk vállalni. Egy gyereket nemcsak anyagilag, de lelkileg is támogatni kell egy egész életen át. Mi azt érezzük, kettőt még képesek vagyunk olyan szinten felnevelni, ahogyan mi szeretnénk, de talán többet már nem. Ezt nemcsak a különórák, a tanulás finanszírozása, a nyaralások száma vagy a jövőjük megalapozása végett érezzük, hanem a rengeteg figyelem se lenne elég, amit mindketten biztosítani akarunk. 

Három gyerek már sehogy sem kap annyit egyszerre, egy időben, de persze nem is mindig kell, viszont kicsiként igenis megérdemlik a lehető legtöbbet, amit a szülő csak bír. Így aztán még könnyebb volt belemenni ebbe a várandósságba, hogy tudtam, talán utoljára élvezhetem az előnyeit és talán többször ezt a  csodát nem élem át. De soha ne mondd, hogy soha! Majd tíz év múlva esetleg jöhet a következő kettő. Nem ám, csak viccelek. 

Pont emiatt a hozzáállás miatt a nehézségek sem okoztak tényleges nehézséget. No, meg ha már van egy másik gyerek, aki lefoglal minden percben, nincs is idő azon siránkozni, hogy fáradt vagyok vagy valami fáj. Mert tudom, majd egyszer elmúlik. A tapasztalat nagyon sokat számít. Az, hogy van valami fogalmam már a témában, sokkal jobban megkönnyít mindent. 

Szeretem a pocakom. Szeretem a várandósságom. Szeretem a kicsikémet ott bent biztonságban tudni. Szeretem érezni, hogyan is bulizik ott. Szeretem simizni a hasam. Szeretek ráhangolódni, és beszélgetni vele. Szeretem, hogy Apa is szeretgeti már a pocakban. Szeretem, hogy a nagytesó is érzi és van köztük kapcsolat. Szeretem, hogy felismer hangokat és reagál. Szeretem tudni, hogy jó helyen van. Szeretem érezni a kapcsolatot közöttünk. Szeretem magamat pocakkal látni. Szeretem a rengeteg energiát és erőt, amit kaptam. Szeretem ezt az időszakot és boldog vagyok benne. Ezért is nehéz lezárni és elbúcsúzni, de eljött az ideje. 

Búcsúzom hát a pocaktól és elengedlek, hadd gyere, amikor csak neked jó! Gyere, mert igenis várlak! Gyere, mert kíváncsiak vagyunk rád! Gyere, mert már a családba tartozol! Gyere, mert felkészültünk és már csak te hiányzol! 

Búcsúzom ettől az áldott állapottól, amit veled élhettem át. Köszönöm, hogy részem lehetett ebben, és ennyire csodásan zajlott. Neked köszönhetem ezt az utóbbi fél évet, amit nagyon kimaxoltam minden téren. Így hát itt az ideje, hogy megérkezz és lelassuljunk. Visszavegyünk és sokkal egyszerűbb legyen az élet, mint eddig.

Búcsúzom a jó alvástól, a nyugodt percektől, az esti vacsiktól a függőágyban, a napirendünktől, a jól bevált rutintól, a csendtől, ami néha megadatott, a rendtől, a tisztaságtól és a rendszertől, a gondolataimtól (hisz egy ideig úgyse lesz egy épkézláb mondatom se), a szigorú szabályoktól (hisz úgyis minden borulni fog), a sok energiától, és nem utolsó sorban búcsúzom az egygyerekes anyaságtól, az egygyerekes léttől. 

Köszönöm, hogy jöttél hozzánk és megélhettem veled ezt. Kész vagyok lezárni és új életszakaszt, új fejezetet kezdeni veled, de immár a karomban tartva. Pápá Pocaklakó, üdv itt kint!