Terhesnapló 7. - A 8. hét szépségei

Én az első gyermekemet veszítettem el spontán vetéléssel, így a 12. hétig még gyakran nézegetem, hogy vajon elkezdek-e vérezni, és lélekben fel vagyok készülve bármire. Persze nem ezen jár az agyam egyfolytában, mivel mindeközben itt a két nagylány, itt a munka, a napi kis dolgok, de azért minden nap kicsit megkönnyebbülök, hogy még megvan reményeim szerint a babánk, ezt majd hétfőn megerősítik ultrahanggal.

Addig is lassan csak rájövök, hogy tényleg terhes vagyok. Például ezen a héten történt, hogy elindultam biciklivel Óbudára, a munkahelyemre, ami azért nem egy irtózatos nagy túra, kvázi 20 km oda-vissza. Simán bírom ezt a távot, általában, ám most már odafele a felénél éreztem, hogy nem tudom, hogy tekerem le még azt az 5 kilométert, ami hátravan. Amikor pedig beértem, úgy szálltam le, hogy felhívtam az embert, hogy hááát, én nem biztos, hogy haza akarok tekerni innen, csináljon már valamit, onnan, a város másik végéből. Mert az úgy megy.

Hazafelé aztán csak nekiindultam biciklivel, gondoltam nem hagyom ott szégyenszemre, micsoda dolog lenne itt feladni a harc elején. Ám az út felénél borzalmas éhségérzet tört rám, szomjan akartam halni és szédülni kezdtem. El nem tudtam képzelni, hogy mi bajom van. A hányinger megérkeztével rájöttem, hogy ja, jahogy terhes vagyok. Most szabad feladni, ilyenkor nem kell kínozni magam feltétlenül, ha éhes vagyok, enni kell, és hagyni a biciklit ott, ahol van. Jelentem én is túléltem, hazabékávéztam, a biciklim pedig épségben kibírt egy éjszakát az otthonától távol, valami random utcában parkolva egy kerítésnél.

Ez a hirtelen jövő éhségérzet egyébként megőrjít, ez is új fícsör: egyik másodpercről a másikra leszek olyan farkaséhes, mintha két napja nem ettem volna. Küzdök persze, nem eszem akármit – na jó, néha de -, és igyekszem megtartani a megtartandó súlyomat, remélem több sikerrel, mint kevesebbel. Egyelőre nem is ezzel foglalkozom annyira, inkább körömrágva várom a hétfőt, mit látunk majd odabenn.

Lujza