Olyan volt neki az abortusz, mintha csak moziba jött volna

Mellettem és velem szemben is ikreit váró kismamák szenvedtek a levegőtlen helyiségben, mint megtudtam némelyikük már több hete volt kénytelen elviselni a „rendkívül kényelmes” kórházi ágyat. 5 napig voltam benn megfigyelésen, mivel a baba szerencsére úgy döntött, hogy jó neki még odabenn, inkább kivárja azt a 9 hónapot. Ez idő alatt a szobánkban levő másik 3 ágy folyamatosan gazdát cserélt. Mint megtudtam, rengeteg koraszülés indult be a hirtelen jött hidegfrontnak köszönhetően és alig győzte a kórház befektetni a kismamákat és a különböző nőgyógyászati gondokkal érkezőket.

Így történhetett, hogy az utolsó napomon a babájukat békésen váró kismamák közé két terhességmegszakításra váró nő is érkezett. Közülük az egyiktől pedig azt hiszem mindannyiunknak ökölbe szorult a keze. Valamikor reggel 8 után jött be nagy dérrel-durral, ledobálta az ágya mellé a cuccait, onnantól kezdve pedig két perc csönd nem volt a szobában. Vagy a telefonja visított, vagy ő. Egy darabig úgy tűnt, hogy talán csak a mellette ülő és hasonló műtétre váró hölggyel kíván tereferélni, de aztán hamar átváltott hangosbemondó üzemmódba, bár a kutya sem kérte rá.

Kéretlenül is hamar megtudtuk, hogy arra gondol, általában gyorsabb az ellátás, legalábbis ami az egy napos sebészeten történő műtéteket illeti. Hiszem, hogy mindenkinek a magánügye és a saját dolga, hogy hány gyereket tervez, vállal és esetleg mikor dönt úgy, hogy mégsem tartja meg a terhességet. Azonban az, hogy más nők előtt ilyen stílusban nyilvánuljon meg valaki, azt visszataszítónak és nagyon szégyenletesnek tartom.

Tudtuk meg tőle, aki, mint látszik már igen tapasztalt volt a terhességmegszakítás terén. Mi több, minden bizonnyal, mint fogamzásgátló módszert alkalmazta azt. Ezen a ponton valamelyikünk rászólt, hogy legyen kedves befejezni a károgást, mert mi sem panaszkodunk, illetve mi épp az ellenkező oknál fogva fekszünk itt: mert mi minden áron megszeretnénk tartani a bennünk növekvő kis életet.

Ekkor egy darabig elcsendesült, aztán pár perc múlva elkezdte bizonygatni, hogy ő is anya, a kislánya otthon várja és azért siet ennyire. Még a lánya anyák napjára énekelt dalát is meg kellett hallgatnunk a telefonjáról. (Pont erre vágytunk. Nyilván.)

Szerencsére valamivel később betolták a műtőbe és megnyugodva konstatáltuk, hogy nem kell őt tovább hallgatnunk, illetve azt is, hogy így legalább egy kisgyerek nem kapott egy ilyen „odaadó” anyukát.

Vegyes érzelmekkel távoztam a terhespatológiáról. Egyrészt hálás voltam minden ott dolgozónak, hogy odaadóan ápolt és mindent megtett azért, hogy a kisbabám és én is biztonságban lehessünk. Másrészt ma is borsódzik a hátam, ha arra gondolok, hogy valaki „sportot űz” az abortuszból. Mert tudtam milyen érzés elvetetni egy magzatot, hiszen korábban velem is megtörtént, bár egészségügyi okokból, nem pedig mert „nem vigyáztunk”. Azt gondolom, hogy azzal sincs semmi baj, ha valaki úgy dönt, még sem tudja vállalni a babát. De mindezt talán ne úgy tegye, hogy közben gátlástalanul ország-világ elé tárja a döntését, miközben mások majd meg halnak egy gyerekért és talán sokadszorra fekszenek azon a bizonyos osztályon, hogy ez egyszer végre ők is anyává válhassanak.

– Olvasónk, Mónika története.