Kiborít a gyerekem!

Az első ilyen eset nálam akkor fordult elő, mikor a gyerek úgy két hetes lehetett, ami azt jelentette, hogy két hete fél óránál többet nem nagyon aludtam, ellenben hallgattam a gyerek csillapíthatatlan sírását. Mikor aztán felébredt egy éjjel és még szoptatás után is üvöltött a kiságyban, feléje hajoltam, és úgy éreztem: ha most hozzányúlok, biztosan bántanám. Nem nyúltam hozzá. Felkeltettem az alvó apját, mondtam neki, hogy övé a gyerek, én meg kimentem a konyhába lecsillapodni.

De később is volt ilyen, mert legyek bármennyire is fegyelmezett, türelmes és tudatos, legyenek mégoly tiszták is a korlátok és szabályok, időnként betelik a pohár. Mint amikor a gyerek reggel hattól nonstop nyűglődött, mert front is volt és épp három foga állt áttörés előtt. Szeretgettem, puszilgattam, próbáltam bohóckodni neki, megetettem, magamhoz öleltem, sétálni vittem, játszottam vele, letettem aludni, még a dokit is felhívtam, de konkrétan az a bizonyos végtermék sem volt neki jó. Kitartóan visított.

Este nyolckor szakadt el a cérna – pedig addigra már sokszor elszámoltam tízig -, így felkaptam a kisasztalát – nem ült benne -, és alaposan rásegítve a gravitációra ismét a padló felé irányoztam egy lendületes mozdulattal. Jó nagyot szólt. Mint a feszültség robbanása bennem. A gyerek döbbenten elhallgatott, majd rám nézett, és nyilván nagyon viccesen zilált lehettem, mert elkezdett rötyögni.

Máskor, hasonló esetben nem a kisasztalon töltöttem ki a dühömet, hanem a szekrényajtón. Hasonló hatással a gyereknél. Meg az apjánál, aki a hétvégén kénytelen volt összeszögelni a pórul járt bútort. Röhögve. Azóta is emlegeti.

És bevallom, olyan is volt már, hogy fúriaként – nem, inkább trashmetal énekeshez illően gyomorból hörögve – üvöltöttem ki magamból az ideget. Sőt, az is előfordult, hogy ha otthon volt az apja, menekülőre fogtam a dolgot hirtelen, és a kabátomat lekapva a fogasról gyorsan dühödt sétára indultam.

Volt idő, mikor a fentiek miatt még elkapott a bűntudat. Ma már nem szégyellem. Mert van ilyen, vannak ilyen napok, és az én terhelhetőségemnek is van határa. Mert nem tökéletes lény vagyok, csak anya, több-kevesebb korláttal. Aki persze bármikor egy golyó elé ugrana a gyerekéért, de akit olykor végletesen ki is fordít magából a szeme fénye. (Teszem hozzá: gyakorlatilag csak ő, senki más. Akarom mondani, a stressz meg a frusztráció.) De aki tud lehiggadni, bocsánatot kérni és adni - magának is.

Azért fejlődőképesek vagyunk: most már tudom, mikor jelezzem egyértelműen a gyereknek, hogy ennyit és ne tovább, és ő is tudja, hogy jobb, ha ilyenkor valóban hátrébb lép kettőt. Neki is, nekem is. Beszélgettünk is róla, mert már olyan nagy, hogy megérti: van egy határ mindenkinél – nála is, nálam is -, jobb azt tiszteletben tartani. Általában sikerül is fenntartani a békét.

Anyatársak, Titeket mivel borít ki a gyerek? Le tudjátok nyugtatni magatokat, mikor úgy érzitek, rögvest robbantok?