Bocsánat, amiért már nem fogok elnézést kérni

Hibázni emberi dolog, együtt jár a cselekvéssel, így, aki különböző szituációkba kerül és határoz, álláspontot foglal, elkerülhetetlen, hogy okkal vagy ok nélkül, de megbántson valakit a környezetéből. Viszont egyrészről szinte mindenkinek szüksége van olykor “pofonokra”, tehát a megbántás olykor hasznos is lehet, másrészről a bocsánatkérés megtörténte közelebb vihet minket a másik emberhez.

Gyermekeink minket másolnak. Tőlünk függ, hogy milyen szociális viselkedést alakítanak ki. Amennyiben gyakoroljuk utódainkkal szemben a hibáink elismerését, a bocsánatkérést, és a megbocsátást, akkor felnőttként ők is így fognak élni. Megfontolandó tehát, hogy hogyan viselkedünk.

Az érem két oldala

Minden élethelyzetnek van egy feladója és egy befogadója, egyik fél, aki indítja a cselekvést és egy másik fél, akit érint. Folyamatos interakcióban vagyunk, így egy olyan helyzetben, ahol sérelem történik, beszélünk egy sértőről és egy sértett félről. Ebben az esetben a bocsánat és a megbocsátás az érem két oldalán helyezkedik el, és mindkét esetben megkövetel egyfajta érzelmi intelligenciát embertársunk felé. Mindkét esetben nehéz dolga van az embernek, egyik oldalon el kell tudnunk ismerni a hibánkat - ami sokakban a gyengeség érzetét kelti, és manapság ki akarna önszántából gyengének mutatkozni -, a másik oldalon pedig a sérelmek elengedése okoz komoly lelki vívódást. Az érzelmek valójában valuták színtere? Alkudozás, hogy ki, mennyit enged? Ennél többről van szó. A megbocsátás képességének hiánya még komoly betegségek gyökere is lehet, ezért saját életünket veszélyeztetjük vele leginkább, nem beszélve gyermekeinkről, akik másolják a viselkedésünket.

Átesni a ló túloldalára?

A bocsánatkérés egy olyan „vallomás”, ha úgy tetszik, ami egy önreflexió és a társas életben elengedhetetlen empátia-gyakorlás eredménye. Azonban ez korántsem jelenti azt, hogy egzakt és mindenki számára gördülékeny. Az a bocsánatkérés, amely nem őszinte alapokon nyugszik, olyan, mint felemás zoknit felvenni egy üzleti meeting-re. Kifejezi, hogy valójában nem kívánunk kapcsolódni a megbántott félhez. Átesve a ló túloldalára viszont, a folytonos esdekelés szintén zérusra viszi a kapcsolati tőkénk minőségét, ugyanis nem visz előre. Akkor mégis, hol az aranymetszet?

Ne vidd vásárra a bőröd!

Megtalálni az egyensúlyt egy örökös küzdelem, legyen szó magánélet kontra munkáról vagy épp a bocsánatkérés helyénvalóságáról. Az állandó menekvés egy-egy kínos szituáció, illetve a konfrontálódás elől, odáig vezet, hogy az el-elszórt bocsánatok között az ember elveszti az önbizalmát és az önértékelését. Továbbá a környezete hozzászokik ahhoz, hogy a kommunikációban való elhelyezkedésük, hangvételük nem jár következménnyel, a bocsánatok már csak üres mondatoknak tűnnek.

Az önzésre, mint fogalomra sokan pejoratívan asszociálnak, pedig a „életbenmaradás” megköveteli, hogy az ember egyes helyzetekben gyakorolja az önzés létjogosultságát, és priorizálja a szükségleteit. Tehát ne adjon alább az önértékeléséből, csak azért, hogy kerülje a nyílt vitákat. Vállalja fel a véleményét, és tanulja meg ignorálni azokat az embereket a környezetéből, akik energia vámpírok, és csak ki akarják sajtolni az indokolatlan bocsánatkérést, hogy ezzel is mentesüljenek a felelősségvállalás alól.

Mit tegyünk akkor valójában?

Kérjünk bocsánatot, amikor valóban úgy gondoljuk, hogy ez szüksége ahhoz, hogy kifejezzük álláspontunkat. Ha úgy véljük, hibáztunk, vállaljuk fel, és kérjünk elnézést. Ez nem gyengeség, ez nagyság! Ha megbántottak minket, fogadjuk el a bocsánatkérést. Ne a megbocsátást tagadjuk meg - mivel ez a mi életünket is mérgezi -, hanem azt mérlegeljük, hogy a történtek után milyen minőségű és jellegű kapcsolatot szeretnénk az illetővel. A tetteknek következménye van, azonban a megbocsátás mindkét fél érdeke.