Zsuzsi nyuszi története
Amikor megérkeztünk a Dédiékhez, olyan meglepetésben volt részünk az öcsémmel, mint addig még soha. Mondjuk, nem volt nehéz az addigi alkalmakat túlszárnyalni, hiszen én még csak négy éves voltam, az öcsém meg három. De azóta is emlékezetes maradt nekünk ez a Húsvét, hiszen a Dédiéknél egy igazi, hófehér puhaság várt vérvörös szemekkel.
Apró kis szőrgombolyag, akinek a Zsuzsi nevet adtuk. És akit mindig jó volt ölbe venni, simogatni, és akit mindig jó volt kényeztetni egy-két finom falattal: saját kézzel szedett fűvel, káposztával, répával, almával. Zsuzsi nyuszi pedig jól érezte magát, ugrabugrált a kertben számára körülkerített részen, izgatottan mozgatta az orrát, lelkesen rágcsált mindent, amit adtunk neki.
Könyörögtünk anyuéknak, hogy hadd hozzuk haza, de hát a zárt lakásban anyuék szerint nem lett volna jó helyen a nyuszi. Így hát maradt a Dédiéknél, a kertben. Mi pedig alig vártuk, hogy a hétvégén bepakoljanak minket a kocsiba, és elinduljunk a Dédiékhez – pontosabban Zsuzsi nyuszihoz.
Így ment ez heteken át. Zsuzsi nyuszi szépen növögetett, már közel sem volt aprócska szőrgombolyag, és folyamatosan egyre nagyobb helyet igényelt, hogy kedvére kiugrálhassa magát. Továbbra is kedvelte a káposztát, répát, füvet, almát, és előzékenyen tűrte, hogy két gyerek hetente egyszer elárassza a szeretetével.
Aztán az egyik héten, mikor megérkeztünk és futottunk be a kertbe, Zsuzsi nyuszinak hűlt helyét találtuk csupán. Kétségbeesve futottunk be a házba megkérdezni, hová lett a Nyuszink. Dédimama azt mondta, Zsuzsi nyuszi éjszaka kiugrott a ketrecből és megszökött. Persze, hogy eltört mindkettőnknél a mécses, sírtunk vigasztalhatatlanul.
Pedig a Dédi még ki is ment a málnásba keresgélni, hátha oda bújt Zsuzsi nyuszi. De nem találta sehol. Végigjártuk az utcát Dédipapával, becsöngettünk a szomszédokhoz megkérdezni, nem látták-e a mi piros szemű nyuszinkat. De senki sem tudott semmit arról, merre ugrálhatott el Zsuzsi.
Csüggedten tértünk vissza Dédiékhez, ahol a Dédimama vigasztalásképpen finom ebéddel várt minket. De ez nem feledtette velünk Zsuzsi hiányát, még hetekig keseregtünk utána, emlegettük, kerestük, ha a Dédiékhez mentünk, kiáltoztunk neki, hátha meghallja és visszajön. De sosem jött vissza.
Aztán 16 éves koromban, mikor Dédimama is Dédipapa mellé került a temetőben, Anyu kikotyogta az igazságot. Hogy Zsuzsi nyuszi nem szökött meg, esze ágában sem volt, de Dédimama nem volt egy túl romantikus asszony, így a nyuszink lábosban végezte. Még azt is megtudtam, hogy aznap, mikor a Dédipapával a keresésére indultunk, hazaérkezve őt tálalta fel a Dédimama.
Nekem ez még évek elteltével is óriási csalódás volt, dühös voltam Anyura, hogy nem hagyott meg abban a hitben, hogy Zsuzsi nyuszi csak elszökött, és nagyon haragudtam a Dédimamára, hogy képes volt nemcsak eltenni láb alól, de még meg is etetni velünk a kedvencünket. Akkor fogadtam meg, hogy bármennyire is könyörögjön majd egyszer, valamikor a jövőben a gyerekem, sosem kap élő állatot Húsvétra. És ehhez máig tartom magam.
Ti mit gondoltok arról, hogy a gyerek igazi nyuszit kapjon Húsvétra?
Szilágyi Diána, 2012. április 05.
Babanet hozzászólások(7 hozzászólás)
Nekem Tibi nyuszim volt, fekete, hozzáteszem, lakásban, egy (akkori szememmel) naaaagy tévés kartonládában lakott. Nagyon édesen kinevezte az egyik sarkot wc-nek, csak oda járt, és estére szépen betakarózott az újságpapírral. A telekre is kivittük, jó nagyokat ugrabugrált a szabadban.
Nálunk úgy távozott a Tibinyuszi, hogy a szomszédban vidékiek laktak, hozzájuk került azzal, hogy ők majd elviszik vidékre, tartanak másik nyulakat és akkor Tibi az övéi között lesz. Néha kérdezgettem őket, hogy van a Tibinyuszi, meséltek is, hogy jól, már gyerekei vannak stb. Ez se az ideális megoldás, de közel se olyan brutális, mint jól hülyét csinálni a gyerekből, aztán feletetni vele a házi kedvencét.
Amúgy nagy élmény egy nyuszi. Én vennék a gyereknek, egyszer legalább. De leginkább - és sok, nagyon sok helyen van már ilyen! - kölcsönöznék nyuszit.
Meg lehet mondani a gyereknek, hogy ez ünnepi kölcsön vendégnyuszi, akinek az a munkája, hogy Húsvétkor örömet szerez nekünk, de 2-3-4 nap múlva vissza kell vinni, mert ő ott lakik. És mindenki boldog.
NA, de viccet félretéve: sztem nagyon jó dolog élő állatot adni vagy akár kölcsönözni. Annyi városi gyerek van, aki még képről is ritkán ismeri fel a sima falusi, házi állatokat. Meg undorodik a tanyasi szagoktól, netán később elájul egy disznóvágástól, miközben Ő is tejen, és malachusin él nagyrészt. Nemhiába futnak fel és virágzanak a Katica tanya és társai, ahol tulajdonképpen nincs nagy csoda, csak lehet tehénfejést nézni, állatokat etetni és még van egy traktor is.....persze szuper helyek ezek, csak nem kellene kuriózumnak számítaniuk...
Nekem volt kis csibém, de ahhoz még akkor picike voltam meg volt nyuszikám is. Pedig igazi városi gyerek voltam.:-))
Férjem unokatesói nyulakat tartanak, onnan még lehetne hozni is, de sztem az én fiaim még 1-2 évet kell hogy "vénüljenek" ehhez a dologhoz. Ott pl sógornőm nagyon szereti a nyuszikat, de tény, hogy enni tartják őket, de Ő pl nem eszik nyúlhúst ha az az ebéd...ki lehet ezt bekkelni anélkül hogy a szülőknek hazudniuk kelljen...
Szóval sztem nagyon is kell a mai gyerekeknek az hogy állat-közelben legyenek és megtanulják mi a helyes magatartás, az állatokkal való viselkedés kultúráját ugyanis manapság rettenetesen hanyagolják sajnos...hogy ne az legyen az első ha vidékre kerülnek, hogy mondjuk benyúlkálnak a kutya szájába, a macskát a farkánál fogva rángatják, netán muszáj megnézniük mi van a ló farka alatt, aztán meg csodálkoznak ha a jószág elveszti a türelmét (ezeket a példákat mind magam láttam, nem beszélve arról amikor a tehenészetben muszáj volt kideríteni hogy szopik a kisborjú...szopi közben persze)
Nálunk "természetes" volt, hogy egy-két nyuszi időnként a fazékban végzi, mivel gyermek koromban a szüleim nyúltenyésztéssel is foglalkoztak. De ha kiválasztottunk 1-1 nyuszit magunknak, akkor azt mindig tiszteletben tartották, s sikerült végkimerülésben elpusztulniuk. Így mi megtanultuk az állatokkal való bánásmódot is. A mi nyuszinkat sokszor mi is etettünk, persze édesapám figyelte, hogyha elfelejtjük, akkor ne pusztuljon éhen.
Az unokával kapcsolatban még csak terv van. Jövőre valószínűleg már elég nagy lesz hozzá, s akkor kapja meg élete első nyusziját (vagy ahogy a szavakból kiveszem nyuszipárját), s ismételten nyúltartásba kezdenek a nagyszülők. :). Az asztalra tehát nem a kedvenc fog kerülni, hanem annak valamelyik leszármazottja, ami valószínűleg lesz bőven. Már azon gondolkoznak, hogy a ketrecet hová tegyék :) Így kisfiamnak is meglesz a nagy élmény a nyuszival kapcsolatban. :)
Én nem érzem úgy, hogy érdemes lenne megtagadni a gyermektől, hogy állatot tartson. Sokat tanul belőle az állatokkal való bánásmódról is. Persze nem kell szegény kedvencet megfőzve feltálalni neki, mint a történetben.
Persze egyik állat sem él örökké és ez valószínű megviseli majd a gyermeket, de csak azért nem elkezdeni valamit és abban örömünket lelni, mert attól rettegünk, hogy vége lesz egyszer, ez olyan mint nem szerelmesnek lenni, mert esetleg csalódás ér.
Azzal egyébként meg teljesen egyetértek, hogy a gyermekek minél előbb megismerkedjenek az élő háziállatokkal.