Micónapló – Tudatos hétköznapok bölcsi előtt

Érdekes, hogy ez a gondolatsor jutott eszembe, mikor Milán szombat estére lázas lett, és tudtam, el kell halasztanunk a bölcsikezdést. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy mennyivel. Micónak ugyanis vasárnapra kötőhártya-gyulladása lett, és az arcüregéből is rettenetes váladék ürült – elnézést a gusztustalan részletekért. A doktornő egész hétre kényszerpihenőt rendelt el.

Paráztam-féltem, hogyne rettegtem volna, mikor tudtam, hogy egy egész értékes hetet elveszítünk a kettőből, ami a beszoktatási időszakra volt szánva. Mindenki kérdezte, hogy milyen lesz így, mire egyetlen válaszom volt: gyors. Szidtam a sorsot, az életet, miközben arra gondoltam, hogy arra fel voltam lelkileg készülve, hogy a gyerek a bölcsiben megbetegszik, de arra, hogy már el se jutunk odáig, igazán nem számítottam, ez komolyan szíven talált.

Közben meg nagyon élveztem a múlt hetet. Kaptunk egy utolsó hétköznapi hétköznapokkal tűzdelt lehetőséget, hogy tudatosan is átéljük ezeket az utolsó napokat kettesben. Húzgáltuk a porszívót, ki-be raktuk a mosó- és mosogatógépet, mesét olvastunk, rajzfilmet néztünk, és sokat-sokat ölelkeztünk.

Aztán ma eljött az új időszámítás, a bölcsi első napja. Csani ragaszkodott hozzá, hogy személyesen kalauzolja körbe Micót a már jól ismert intézményben, így a személyzet nagy örömére mind a négyen odatolongtunk. Csani belevetette magát az őt övező imádatba, mindenki elájult, hogy mekkorát nőtt. És tényleg. Döbbenetes volt, ahogy bementünk a bölcsibe, és az én kis-nagyfiam hirtelen groteszk óriásnak látszott ebben a környezetben A legkisebb ugrifüles, aki messze a legfiatalabb és legalacsonyabb volt az egész bölcsitársadalomban éppen három éve. Én is csak hitetlenkedve bámultam rá.

Csanád felháborodva konstatálta, hogy a régi helyén a körte helyett holdacska virít, és egy idegen gyerek neve van mellé felvésve. A bölcsivezető javított valamit a helyzeten vallomásával: azért nincs ott a körte, mert Csani óta nem adták oda ezt a jelet senki másnak. Nagyobb fiacskám hümmögött, aztán gyorsan kiüzletelte, hogy akkor most viszont oda kellene adniuk az ő testvérének. Így is lett. Nem tudom, hogy pszichológiai szempontból mennyire helyes, hogy testvéreknek ugyanaz legyen a jelük, de az biztos, hogy engem sok átragasztási, átvasalási, áthímzési és átrajzolási gondtól megkíméltek  Nem is tudjátok mennyitől, mivel a kézügyességem elég rettenetes.

Miután Csanádot mindenki kellőképpen körberajongta, elmentek az apjával az óvodába, mi pedig beléptünk a Pillangó csoportba. Micó azonnal rávetette magát a játékokra, extázisban sikongatva ugrált a labdamedencében, mindent megnézet, levett, ledobált és kiszórt. Ahogy kell. El se akarta hinni, hogy és mindezt szabad. No, jön még kutyára úthenger…

A közös éneklés, melynek keretében nyugton kellene ülni, egyáltalán nem érdekelte, helyette folytatta a randalírozást. A reggeli torna jobban felkeltette az érdeklődését, azt hitte, hogy táncolni kell, miközben a többiek törpejárásban haladtak körbe-körbe a dalocskákra, Micó a fenekét riszálta. Utána közösen meglocsolták a virágokat, az én ügyes kezű manócskám vidáman öntözte csöppnyi edényéből a jobb sorsra érdemes szobanövényeket.

Tízórainál egészben falta be az almakockákat, megmutatva milyen jó étvágya van. A tízórai után azonban elfogyott a türelme, a csoportszobában többször is odament az ajtóhoz, és közölte: pá-pá. Hát igen, feketeleves kettő: nem megyünk el akkor, mikor akarunk. Hogy ezt könnyebben vegye tudomásul, a megszokott rongyikáját vettem (volna) elő. Ha elhoztam volna.

Helyette egy Mickey egeres body is megtette. Nem kell ide se cumi, se hüvelykujj, csak valami puha textília legyen kéznél. Ennek jegyében Milán új legjobb barátja egy kisfiú lett, aki a párnáját szorongatta. Micó szó szerint üldözte, ölelgette és ráfeküdt. Hol a párnára, hol a gyerekre, akit ez szemmel láthatóan nagyon idegesített, de Micó szeretetét ez nem lohasztotta. Mielőtt végleg bealudt volna arccal a bodyra borulva, felöltöztettük a gyerekeket, és kimentünk az udvarra, tekintettel a januárt meghazudtoló, szikrázó napsütésre. Micó itt teljesen feltámadt. Talicskázott, labdázott, mászókázott, csúszdázott, hintázott. Aranyosan kokettált egy másik kislánnyal a szomszéd csoportból. (Na, megcsal ez is, nem elég, hogy Csani bejelentette, hogy ő és Emese az oviból szerelmespár.)

Ötvenszer ugrottam fejest a letakart homokozóba, mert persze, hogy az a legjobb játék, ahová nem lehet bemenni. Micó halványkék síoverálja, amit a jó benyomás keltés érdekében vettünk fel, fél óra múltán úgy nézett ki, mint az a felmosórongy, amivel a kazamatákat takarították ki, mielőtt a kutya megette és kihányta volna.

Aztán egyik pillanatról a másikra az én kicsikém bukdácsolni kezdett, esett-kelt, látszott, hogy lemerült a duracell-nyúl. Elköszöntünk, felkaptam az élményektől megrészegült manócskámat, és némileg csapzottan behajtogattuk magunkat az autóba, és hazaindultunk. A kocsi-rádióban megszólalt valami andalító zene, én meg bőgni kezdtem, igazi könnyekkel, és közben szégyelltem magam. Egyrészt, hogy Csanival legalább a harmadik napig bírtam sírás nélkül, amíg először ott is hagytam, másrészt, hogy mindig azt írom a Micónaplóban, hogy nem vagyok sírós, aztán mégis minden részre jut valami zokognivaló.

És én most még csak nem is a Micó miatt sírtam. Hanem eszembe jutott az a három évvel ezelőtti reggel, mikor egy ugyanilyen édes csöppséget készültem beszoktatni, aki azonnal belévetette a bizalmát a tűzvörös hajú, fiatal lányba, aki a gondozónője volt, szerelem lett első látásra. És azóta ez a fiatal lány édesanya lett, anyuka-hajszínnel, és az én cseppem jövőre iskolába megy, és úgy összement hirtelen ez a három év, összezsugorodott egészen picire, mintha nem is tegnap lett volna, hanem éppen ma.

És mikor hátranézek a visszapillantó tükörben, szinte megdöbbenek, hogy egy hasonló, de mégis teljesen más arcocska néz rám vissza, és ahogy találkozik a tekintetem a tükörképemével, hirtelen ólomsúllyal nehezednek rám azok az apró szarkalábak, amik valahol menet közben vidám tanyát vertek a képemen.

Szofi