Micónapló – „Anya, neked Apa a szerelmed, nekem pedig Micóka”

Vicces, hogy egyre jobban körvonalazódnak a fizikai különbségek a két fiam között. Csani ilyen idős korában már fél kilóval több volt, ugyanakkor három centivel rövidebb. Micó nyúlánk alakja tapintásra is puhább, lágyabb anyagból van gyúrva, mint Csanád kemény, tömzsi husija.

Talán éppen a lágyabb szövetek miatt, és/vagy a tökéletes kúszótechnikája következtében továbbra sem mászik, így a védőnő javasolta, hogy konzultáljak egy Dévényessel. Egyelőre várok vele. Minden nap tornáztatom, a pocakja alatt görgetve a mászóhengert, hátha megjön a kedve. Közismert tény, hogy nem jó, ha kimarad a mászás a mozgásfejlődésből, mert ez a későbbiekben tanulási nehézségekhez vezethet, amit mindenképpen szeretnék elkerülni, de addig nem érzem sürgetőnek a dolgot, amíg Micó nem próbálkozik a felállással.

Szellemileg viszont nagyon fejlettnek találom a korához képest. Ügyesen pacsit ad, a tapsikolás is alakul, és ha elkezdem énekelni a „Csip-csip-csóka” kezdetű örök érvényű opust, azonnal emelgeti a kis kezeit, és közben gurgulázva nevet. Nagyon érzékeny az emberi arcokra, reakciókra, szenzitív a humán jelenlétre, míg Csanit mindig is jobban érdekelték a tárgyak.

Ami a hozzátáplálást illeti, már eszik mindenféle zöldséget és gyümölcsöt, amit egy 10 hónap alatti gyermeknek szabad, túl vagyunk a csirkemájon, a marhahúson és a reszelt sajton. Eddig semmi nem okozott gondot, kivéve a tegnapi joghurt. Apró fehér pontok jelentek meg a nyelvén, úgyhogy ezt egyelőre hanyagoljuk, majd visszatérünk rá a sertéshús és a hal után.

Kilenc hónapos tehát a kicsi kincsem, és megható arra gondolni, hogy immár hosszabb ideje él itt velünk a nagyvilágban, mint amit pocaklakóként töltött el bennem.

Csanádnak pedig jót tesz az időjárás, ahogy kiszabadult a levegőre, mintha a féltékenykedés is alább hagyott volna. Tegnap ezt mondta: „Anya, neked Apa a szerelmed, nekem pedig Micóka”. Nos, úgy érzem, hogy a párkapcsolatok alapjairól benne élő képen még faragnunk kell, de nem rossz kiindulás ez a testvéri szeretet megalapozásához.

Azért persze a szobában folyamatosan hallgatom a „Micó menjen innen, úgyis biztos nem akar az én játékaimmal játszani, mert ezek már régiek” jellegű vadabbnál-vadabb logikai láncokat, de határozottan tompult a nagytestvér ellenérzésének intenzitása.

A múlt héten birtokba vettük a Városligetet, a Feneketlen tavat, a Millenáris parkot, és a Kopaszi gátat háromszor is. Csani elsősorban játszóterezett és fagylaltozott, Micóval pedig a piknikszőnyegünkön heverésztünk. Én heverésztem, ő pedig kavirnyált körbe-körbe a kis csörgői és rágókái közt. Néha meg csak üldögélt az ölemben vagy a babakocsiban, és nézelődött vagy puffasztott rizstallért és ropit rágcsált. Nem bírtam megállni nevetés nélkül, mikor láttam, hogy mennyire nem szereti a füvet. Csak a szőnyeg széléig ment, ha hozzáért a fűhöz, azonnal undorkodva visszahúzta a kis kezét. Ha fogtam, és letettem a fűbe, kezeit-lábait az ég felé emelte, hogy csak a hasa, amit ruha fed, érintkezzen a természet eme undorítóan csiklandozó talajtípusával, és annyira homorított, hogy lehetőleg a pocakja is csak egyetlen ponton érjen a talajhoz, ha nagyon muszáj.

Már-már gusztustalanul idilli pillanataink voltak az elmúlt két hétben. Babatali a Kopaszin, ahol három kilenchónapos lovagocska udvarolt egyetlen kislánynak. Másnap a barátnőmmel fetrengtünk a napfényben ugyanitt, két nehéz súlyú bombázó, akiről gyerkőcök lógnak, miközben napszemüvegükön és hajkoronájukon keresztül isszák be a napfény. Azonban fotoszintézis helyett a frissen sült kenyérlángost tápláltuk magunkba, a mangalicakolbász-karikák zsírja megállíthatatlanul borította be a kezemet, az arcomat, és igen, hála istennek már harminc éves vagyok - a ruhámat is. Persze ezen is csak röhögtünk.

Szombaton a városligeti Critical Mass biciklis felvonuláson a négyévesem saját erejét meghaladva emelte magasba a futóbicaját, én pedig bringám nem lévén Micókát dobáltam a levegőbe. Az uram vasárnap a Könyvfesztiválon legnagyobb szörnyülködésemre egy kisvakondról olvasott fel Csaninak egy történetet, aki nem tudja, ki csinált a fejére. Igen, a vakondnak valaki rákakilt a fejére, ez a mese fundamentuma. Még jó, hogy Micó még nem érti, csak néz csodálkozva, hogy min vihog vinnyogva a másik kettő. Neki igyekszem majd időben betámadni a hetvenhét magyar népesével… Egyik kezemben jegeskávé, másikban kürtős kalács, kuncognak a fiúk, süt a nap, boldogság.

Egy valamitől nem vagyok boldog, az pedig az, hogy sajnos 3-4 kilót felszedtem a versenysúlyomhoz képest., amin persze nincs mit csodálkozni az előbb vázolt életstílus alapján. Úgyhogy elhatároztam, hogy léböjt kúrát tartok, és ma lesz az első nap. Azazhogy tartanék. Ha nem sütöttem volna bazsalikomos-parmezános csirkemellet olivás-paradicsomos tésztával tegnap… Jut eszembe, úgyis szoptatok még, há-há!

Szofi