Az egész napos fesztültséget adja ki otthon az ordibáló gyerek. Engedjük neki!

Nem tudom, hogy jelen pillanatban vágyom-e bármire jobban, mint a csendre. Lassan 8,5 éve, mióta gyerekeim vannak, állandóan hangokat hallok itthon. Nyugi, mielőtt még itt bezárnád a cikket, mert azt hiszed, egy igazi bolond írja ezeket a sorokat, megnyugtatlak: ezek nem csak a fejemben lévő hangok. Ezek a gyerekeim hangjai. Merthogy a 8,5 év alatt hárman is lettek, úgyhogy nem csak a hangerő nőtt, de a gyerekeim növekvő számával a hangos órák száma is. Amíg egy lurkóm volt, addig nagyjából éjjel csend volt. Leszámítva az első pár na… he... hó... évet, amíg vagy front volt, vagy a foga fájt, vagy a hasa, vagy növekedési ugrása, vagy mozgásfejlődése, vagy épp szeparációs szorongás miatt érezte úgy, hogy mindenképp hangot kiadva kell jeleznie, hogy ANYÁT AKAROM. Nyilván, hát, hogy máshogy fejezné ki, hiszen baba, ez az egyetlen kommunikációs eszköz a kezében. Aztán elkezd beszélni, érthető szavakkal bővül a mondandó, ami néha jó, bár volt, hogy a reggel 7:30-ra a százat is meghaladó ‘Anyaaaá’-k száma picit betette nálam a kiskaput.

Mióta viszont hárman vannak, sokszor tényleg szó szerint könyörgök nekik a csendért. Bár néha már azzal is beérem, ha egyszerre egy beszél, egy ad ki hangot.

Pedig az agyam tudja, hogy ez egy teljesen érthető dolog, rengeteg dolog történt velük, amit szeretnének megosztani velem. Egész nap ők is sok gyerek között voltak, hangzavarban, ott is túl kell egymást ordibálniuk. Ráadásul mivel hárman vannak, így gyakorlatilag nincs más lehetőségük, mint túlordítani a többieket, mert nyilván anya azt hallja meg, aki a leghangosabb. Szóval az agyam abszolút tudja, hogy hagyni kell őket ordítani, és ebben Bojti Andrea gyermekpszichológus is megerősített. És még mondott egy-két olyan dolgot, amit azt hiszem egy életre – de legalábbis a következő pár évre – jól megjegyeztem magamnak:

“Ennek több háttere is van. Egyrészt fontos kiemelni, hogy az intézménybe nem járó 2 éves gyerekek is ordibálnak vagy beszélnek hangosan. Ez egy életkori sajátosság, egy ösztönös dolog, hogy hangosan beszél. Ők még nem értik a társas helyzeteket, azt, hogy illene itt most csendben lenni, mert olyan helyen vagyunk vagy mert anya fáradt. A kicsi gyerekek ezt nem értik. Ráadásul ők még nem is tudnak suttogni, nincs meg a képességük rá.

A másik a habitus. Vannak gyerekek, akik eleve hangosabbak, ricsajosabbak. Ezt is nekünk kell szülőként megértenünk, el kell fogadnunk, hogy nem minden gyerek játszik csendben.

A harmadik pedig, ami a legfontosabb és a legtöbben bele se gondolnak, hogy az intézmény, az óvoda, bölcsőde, de az iskola is nyilván, az egy nagyon fárasztó dolog a gyerekeknek. Ott már nevelik őket, ott már fegyelmezni kell magukat, elvárják tőlük a csendet, ott már szabályokhoz kell alkalmazkodni. És ez egy pici gyereknek nagyon fárasztó.

Ezért van az, amikor nap végén meglátva anyát vagy apát, már teljesen más lesz, már ordítva rohannak felénk. Ott már ebben a pillanatban jön a felszabadulás érzése. Gondoljunk bele, ilyenkor azt szoktam mondani, hogy olyan, mintha kicsit megőrülnének, pedig nem. Az egész napos fesztültséget adja ki otthon az ordibáló gyerek. Engedjük neki!” - mondja Bojti Andi, aki nem csak szakértőként, de kétgyermekes anyaként is az elfogadásra ösztönzi a szülőket.

És hogyan segíthetjük gyermekeinket a feszültség levezetésében mi úgy, hogy az mindenkinek jó legyen, és mire eljön az esti rutin, kicsit újra minden a nyugodtabb, higgadtabb mederbe kerüljön?

 „Én azt tanácsolom mindenkinek, hogy adjon teret és időt a gyerekének a nap végén kicsit kitombolni magát. Ahelyett, hogy hazamegyünk és elkezdjük (vagyis a gyerekek szemszögéből folytatjuk) a fegyelmezést, inkább maradjunk kint, levegőn, játszóterezzünk, menjünk el egy parkba, engedjük, hogy ordibáljon, szaladgáljon a gyerek, mert ezzel tudja a leghatékonyabban kiadni magából az egész napos feszültséget.

Kezdeményezzünk akár mi olyan játékot, mondjuk katonásat, ahol kiabálhatnak, hívjuk fel a gyerek figyelmét rá, hogy na most lehet hangoskodni, ordibálni. Tanítsuk meg a gyereknek, hogy egyáltalán mi számít ordibálásnak. Ha végeztünk a játékkal, utána viszont mondjuk neki, hogy itt a vége, most már nem vagy katona, most már nem ordibálunk. Most megyünk vacsorázni. És akkor kap az egész egy keretet, ha utána mégis újra ordibál, találjunk ki egy kis szót, valami jelzést, amivel emlékeztethetjük: Tudod, ez az ordibálás, most már nem vagy katona, kicsit legyél halkabb.” - tette hozzá a gyerekpszichológus, aki szerint ez azért is fontos, mert az óvoda utána az esti rutin egy gyerek számára megint az elvárások tömkelegéről, a fegyelmezésről, a szabályokról szól. Kell a kettő között egy kis szünet, ahol a gyerek pihenhet, kitombolhatja magát.

Ne várjuk el a gyerekektől mindig, hogy fegyelmezettek legyenek. Néha hagyni kell őket. De kell egy keret, amit kommunikáljunk feléjük, hogy tudják: most van az a pont, amikor lehet, most engedhetik ki a bennük élő kisoroszlánt. Aztán a végén zárjuk le és azt is mondjuk, hogy most lezártuk, vége a hangoskodásnak.” - zárta le Bojti Andi is, aki megnyugtatott, hogy egy pszichológus gyerekei is pont ugyanúgy, olykor ugyanolyan hangosan adják ki magukból a feszültséget, mint bármely más gyerekek.