Néha annyi is elég, ha mindenki túléli a napot! – Tudatos anyák vs. mindennapok
A szülőkre – és különösen az anyákra – sosem zúdult még annyi elvárás, mint napjainkban. Egyrészt számíthatunk a környezetünk kért vagy kéretlen tanácsaira, másrészt ugyanez, többnyire maximálisan kéretlenül, ömlik ránk a közösségi médiából. Ezeken igazodjunk ki, közben azért tudatosak is legyünk és feltétlenül őrizzük meg az ép eszünket. Most komolyan: ki képes erre? A véleményem természetesen nem általánosítható, senkit sem szeretnék megsérteni, csupán elmesélem a saját tapasztalataimat a tudatossági kálváriámról.
Az elején leszögezem, hogy amíg nem született meg a kisfiam, rendkívül tudatos voltam. Ha másban nem is, a gyereknevelésben mindenképp, ahhoz nagyon értettem. Piedesztálra velem, gondoltam én. Kis túlzással állíthatom, hogy a teljes anyaszakirodalmat elolvastam, és ha nem is első kézből szerzett, de mélyenszántó ismereteim alapján eldöntöttem, hogy én bizony egyszerűen fogom nevelni a gyermekemet. Mi sem egyszerűbb, induljunk csak ki a nevéből. Ugye.
Ezen felbuzdulva, információkkal felvértezve, egy 8 hónapos kismama elszántságával közöltem a megszeppent családtagokkal, hogy kötelességük erre törekedni. Kevés inger, kevés játék, a karácsony nálunk nem az ajándékokról, hanem az együtt töltött minőségi időről fog szólni, mostantól a fa körül ülve, egymás kezét fogva énekelünk majd… És így tovább. A nagymamák pislogtak, anyukám persze azért megjegyezte, hogy „Várjuk ki a végét!”, ami olaj volt a tűzre, és még jobban megerősítette az egyébként is combos lábakon álló elhatározásomat.
Kezdjük például a legegyszerűbbnek tűnő, megboldogult napirendi ponttal: nem kell a gyereknek sok játék. Nem is lesz. Inkább kapjon kevesebb, de értelmes (ezt így pontosítottam) játékot, mint számtalan ócska kacatot (ismét magamat idézem). És természetesen mind fából készüljön, műanyaggal a közelünkbe se jöjjön senki.
Majd megszületett a gyermek.
A fajátékokhoz tartottam is magam, és a mértékletesség jegyében, hogy műanyagokat ne kelljen vásárolni, szemmel látható mennyiséget szereztem be belőlük. Azóta már én is látom a logikai bukfencet, a korábbi elvakultságomat pedig a hormonokra fogom.
Az említett nagymamák és a teljes család is érkezett szépen sorban. Először működött a rendszer, mindenki megkérdezte, mivel lepheti meg a kicsit, és a jóváhagyásom nélkül senki nem mert venni neki semmit. De hol vannak már a régi szép idők! Elmúltak.
Először csak egy „megláttam és nem bírtam otthagyni” típusú játék költözött be, majd szinte észrevétlenül még 812. De ki számolja?
És ismétlem, nekem ez tűnt a legegyszerűbbnek. A tudatosságra egyébként azóta is törekszem, tényleg igyekszem nem venni semmi feleslegeset (hiszen már helyünk sincs), minimalizálni a képernyőidőt és a természetben lenni, amennyit csak lehet.
A tudatosság kapcsán a gyermek táplálása is megérne egy misét, de legalább egy cikket, most viszont csak néhány szösszenetet idéznék, újfent magamtól:
„Ma nincs édesség… Nincs édesség, amíg nem eszed meg a főzeléket… Ha öt kanállal eszel belőle, kapsz egy csokit… Legalább kóstold meg!.. Mindegy, egyen valamit…”
Pánikra semmi ok, a gyermek eszik rendesen (is).
Ami mindezen felül rettenetesen nehéz számomra, az a következetesség. Lehet, hogy ezen senki nem döbbent meg, beismerem, voltak árulkodó jelek.
A gyerekek és velük együtt az egész család azonban igényli a következetességet. Nehezített pályán indulunk, ha a környezet nem támogat ebben bennünket. Anyuka legyen a talpán, aki zökkenőmentesen keresztülviszi a dackorszakosán, hogy az esti meseolvasás helyett nincs tévénézés, ha a nagyszülőknél, nagynéniknél, bárhol másol van.
A tudatosság mellett a határok betartásának fontossága is folyik a csapból, ennek ellenére nem találkoztam még olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy ez neki simaliba, gond nélkül meghúzza és betartja a határait minden helyzetben.
Akkor ezt miért várjuk el az anyukáktól? Ha a saját határainkat sem tudjuk meghúzni, életünk értelmével szemben még nehezebb dolgunk van. Miközben az ő érdeke lenne, ezt tudjuk is, de ha hajnalban keltünk, hogy időben elindítsuk a családot, ki merre lát, összezsonglőrködtük a munkát, a bevásárlást, a takarítást, a gyerekek összes programját, kutyát, macskát és ki tudja, még mit, akkor bizony a nap végére előfordul, hogy a kisebb ellenállás felé hajlunk, hiába ütközik az elveinkkel. És ezért nem kellene haragudnunk magunkra. Nem vagyunk robotok, tehát nem zárhatjuk ki az emberi tényezőket, köztük a változatos mentális állapotokkal, a fáradtsággal és a túlélési ösztönnel. Mert néha annyi is elég, ha mindenki túléli a napot. Ezt tudatosan tartsuk szem előtt.
Juhász-Barna Sarolta, 2023. október 13.
Forrás: Nyitókép: GettyImages.com
