Anya nem sír, csak hagymát vágott!

Mielőtt kiléptem a bejárati ajtón, még egyszer benéztem a sötét sarokban kuporgó tesztre, hogy utoljára beszóljak neki egyet, mielőtt kivágom a kukába. Durcásan nézett rám a WC kefe mellől, ablakában két kék csíkkal. Szóval mégis. Anya leszek.

A várandósságom első hónapjaiban sokan megkérdezték tőlem, hogy Na? Milyen érzés? Jó – mondtam mindig, de legszívesebben azt válaszoltam volna: három hónapot végig hánytam, mint a lakodalmas kutya a legkomolyabb gyomorrontással, most meg ha megfeszülök sem tudok előcsalogatni magamból egy kanyi érzelmet sem. Leszámítva azt az örömöt, hogy már nem magnéziumot szórok a teámba cukor helyett, hogy öt perc múlva ne köszönjön vissza a nagy, fehér mikrofonból. Pedig hidd el, annyira szeretnék már könnycseppel a szemem sarkában habosbabos babaruhákat hajtogatni, miközben a háttérben halkan szól Cserháti Zsuzsától az Édes kisfiam.

De nem ment. Szégyelltem magam. Nem voltak érzelmeim az anyasággal és egyáltalán semmivel kapcsolatban sem, pedig tudtam magamról, hogy az átlagnál érzékenyebb lelkű vagyok. Örököltem a nagypapámtól, aki a Barackvirág kalandjai című rádiójátékot fátyolos, könnyes tekintettel hallgatta végig, pedig szigorú és határozott ember volt. Magam is sírtam, amikor Dumbledore lezuhant és meghalt a Harry Potter utolsó előtti részében és egy romantikus film sem fejeződik be papírzsebkendő gyűrögetés nélkül.

Imádtam a pici emberkét a pocakomban, de ezekben a hónapokban száraz volt a szemem, mint a Góbi sivatag. Akkor még. Aztán egy délelőtt valaki megnyitott a csapot és innentől kezdve abba sem tudtam hagyni a sírást, bőgést, rovázást, ordítást, ki hogy hívja.

Kezdődött Karácsony előtt, a várandósság ötödik hónapjában, amikor hetekig azért sírtam, mert a húgom a telefonban azt mondta, hogy anyu egy nagyon ronda bőrkabátot vett apunak ajándékba. Amikor Karácsony másnapján megláttam a kabátot, be kellett zárkóznom a fürdőszobába, mert a legdurvább földrengés erejével rázott a bőgés. Tényleg ronda, de anyu olyan nagy szeretettel vette.

Azért is itattam az egereket, mert - ismételten - anyu csinált nekem egy adventi koszorút és ragasztott rá egy tengeri csillagot, ami abszolút nem illett rá, de annyira rendes volt tőle, hogy fáradozott vele. Na és persze minden egyes sírás, bármilyen okból kezdődött is, abba torkollott, hogy bekapcsoltam azt a bizonyos Cserhátit és körülbelül negyvenszer hallgattam meg, újra meg újra pocaksimogatva-könnyezve. Úristen, tényleg anya leszek!

Onnantól kezdve pedig, hogy megszületett a kisfiam hivatásos bőgőmasina lettem. Mindenki és minden képes könnyre fakasztani. Még olyan dolgok is, amik az anyasággal köszönőviszonyban sincsenek. Egy sánta pók, egy elsózott leves, ma reggel éppen a húgom születésnapja.

Meg persze az olyan babás dolgok is, mint egy kinőtt body, amit nagyon szerettem rajta, ha látom Őt az apukájával játszani, az első kanál sárgarépa és még sorolhatnám. Ilyenkor eszembe jut mindig, amit anyu mondott nekem – akire minden anyák napi ünnepségen rá kellett sziszegnem, hogy ne bőgj, annyira ciki! –, „Majd megnézlek téged, ha te is anya leszel!”. Most rettenetesen élvezi, hogy kaján vigyorral az arcán az orrom alá dörgölheti a szülők kedvenc mondatát, hogy „Ugye megmondtam”. Még szóban is ezer vihogós, diadalittas, smiley-t tesz a mondandója végére. Esküszöm a telefonon keresztül is látom, ahogy dobbant egyet a lábával, csípőre teszi a kezét, orrával megcélozza valamelyik nagyon magas polc tetejét, és laposan néz le rám önelégült mosollyal.

Az első hónapokban, amennyire nem voltak érzéseim az anyasággal kapcsolatban, most annál inkább tombolnak bennem. Lassan azért meg kellene tanulnom uralkodni felettük, mert az immár hathónapos babám egyre többet fog fel a világból, egyre több mindent ért és érez. Nem biztos, hogy jó színben tüntetem fel magam előtte, ha majd azért esik hasra, mert zsebkendőért szaladtam, amikor megtette az első lépéseit, vagy ha a vécépapírral a szememet törölgetem a feneke helyett, amikor először belekakil a bilibe.

Amíg ez nem sikerül, addig meg begyakorlom, hogyan tudok villámgyorsan kirohanni a konyhába a vágódeszka mellé, hogy azt mondhassam: „Anya nem sír, csak hagymát vágott!”

Petra