A mi örömünk és tragédiánk
A mi történetünk a bizonyíték arra, hogy a legcsodálatosabb érzést néha borzasztó fájdalom váltja fel.
Minden ember életében elérkezik az a csodálatos pillanat, amikor szülővé válik. Velünk is ez történt, mikor megszületett kislányunk, Boglárka. Nagyon boldogok voltunk, de szerettünk volna egy kistesót, így hát újra próbálkoztunk.
Három hosszú év után, mikor már kezdtem feladni, végre sikerült. Micsoda boldogság! Hiszen nincs annál csodálatosabb érzés, mint a gyermekedet a szíved alatt hordani. Aztán még nagyobb lett az örömünk, mikor a 14. héten kiderült, hogy nem is egy, hanem két pici baba növekedik a pocimban! Ettől a perctől kezdve ők lettek a legfontosabbak, nagyon vigyáztunk rájuk, nehogy bármi gond legyen.
Bogika is nagyon örült nekik, mert már a gólyának is írt, hogy hozzon neki kistestvért. Mikor megmondtuk neki, hogy két pocaklakónk van, mindenkinek büszkén mesélte, hogy neki egyszerre két kistestvére is lesz!
Ám a sors közbeszólt. Az orvosok folyamatosan figyeltek minket, és úgy tűnt, minden rendben van. De a 31. héten megtörtént a tragédia! Az orvos közölte velünk, hogy nincsenek szívhangok.
Én sokkot kaptam és hirtelen nem is értettem, mi történik velünk. Az orvos a kezembe nyomta a papírokat azzal, hogy másnap kora reggel be kell mennem a kórházba megszülni őket. Mondanom sem kell, még aznap éjszaka be kellett mennünk, mert magától megindult a szülés.
Néhány órás szenvedés után megszülettek az ikrek. Két kislány! Kiderült, hogy mindkettőjüknek a nyakára tekeredett a köldökzsinór, de már hetek óta úgy lehetett, ugyanis csont soványra le voltak fogyva a kicsik! Kérdezem én, mint megtört szívű édesanya: ezt nem kellett volna észrevennie az orvosnak?
Egy hét után, mikor hazaindultam a kórházból, tudtam, hogy életem második legnehezebb napja vár rám. Az első az volt, mikor a lányokat megszültem. Most pedig meg kellett mondanom a lányunknak, hogy a kistestvérei már nincsenek velünk. Alig tudtam megszólalni, csak a könnyeim folytak, ő pedig csak vígasztalt, hogy ne sírjak! Szorosan átöleltem, hiszen csak ő maradt nekem.
Nem tudom leírni a fájdalmat, amit éreztem, amit még most is érzek. Múlnak a napok - már egy hónap eltelt -, és én még mindig nem tudom felfogni a történteket. A könnyeim nem fogynak, és ahányszor a kislányomra ránézek, a szívem majd megszakad, mert mindig az jut eszembe, hogy pár év múlva az ikrek is ilyen kis vadócok lehettek volna.
Tudom, idővel enyhül majd a fájdalom, de most még nem látom az út végét. Nem tudom elengedni őket, pedig ők nincsenek már velünk, csak a szívünkben! Nagyon hiányoznak, sosem feledjük őket!
Ferenczi Angéla
