Mert farsang van – avagy ennek öltözött be anno a nagyi!
Mi jelmezbálnak hívtuk a farsangi mulatságot a 60-as évek elején. Összesen két alkalomra emlékszem, amikor kisgyerek koromban jelmezbe bújtam.
A Budapest szívében levő jelmezkölcsönzőben a maskarák zöme eléggé lepukkant volt és gyér a választék, de ezzel együtt akkor, ott, az maga volt a kincsesbánya! Emlékszem, milyen macerás volt a kölcsönzés: a bolt épp bezárt az orrunk előtt, mire anyukámmal odaértünk az előzőleg kiszemelt jelmezért, ami másnap viszont már nem volt ott, mert valaki megelőzött minket és elvitte.
Egy gyönyörű, hosszú, halványkék ruhát néztem ki magamnak, olyan királylánynak valót (talán előre láttam lelki szemeim előtt Elsa-t a Jégvarázsból?), de így nem az lett az enyém, hanem egy másik, áttetsző, halványzöld. Az is elég szép volt, de hát mégsem pont az, amire vágytam. A tetejébe nagyon kellett vigyázni a ruhára, ezt a boltban többszörösen is a fejünkbe verték, különböző kilátásba helyezett bírságok felemlegetésével.
Alig mertem mozogni benne. Olyan voltam a jelmezbálban, mint aki karót nyelt. Amúgy minden második kislány királylánynak vagy tündérnek öltözött, szóval elég unalmas volt a felhozatal.
És körülbelül ennyi.
Na, de a másik alkalom, az maga volt a boldogság! Hihetetlenül büszke voltam különleges, egyedi jelmezemre, és persze mindenkinek nagyon tetszett!
Azóta sem láttam, még csak hasonlót sem. A kölcsönző többé szóba sem jöhetett. Anyukám úgy gondolta, ezúttal saját készítésű jelmezem lesz. Na, de mi? Mi legyek? És akkor kipattant anyu fejéből az ötlet:
– Kisanyám, mit szólnál, ha kukoricalány lennél kalapban? Pattogatott kukorica. Tudod, amit imádsz. Szeretnéd?
– Ööö, igen…, de azt hooogy? Kosárkában vinném a kezemben? – kérdeztem elszontyolodva, mert ez így nem tűnt túl izgalmasnak.
– Majd meglátod, nagyon jópofa lesz! Bízz bennem, biztos imádni fogod!
Másnapra anyukám minden hozzávalót beszerzett, és a nagymamám segítségével elkezdődött a jelmezgyártás.
Fotó: a szerző sajátja
Anyag kiszab, fércel, tű befűz, varrógép bekapcs, és alig egy óra múlva már fel is próbáltam azt a semmilyen, egyszínű, sötét épphogyruhát. A szám sírásra görbült, majd viharos gyorsasággal nevetésre, miután kiderült, hogy még közel sincs kész, most jön a java. Anyu elővarázsolt egy szatyorból 2-3 papírzacskót telis-tele nagyszemű, hófehér pattogatott kukoricaszemekkel, amiket aztán - ők ketten - darabonként, körbe-körbe rávarrtak újdonsült ruhámra. A végeredmény káprázatos volt! Már csak a kalap hiányzott, de annak elkészítése sétagalopp volt a ruháéhoz képest.
Fekete kartonpapírból kivágtak egy kört, majd egy másik, hosszú téglalapot körben ráragasztottak, és aztán… valahogy arra is került jó néhány pattogatott kukorica. Ott álltam a varázslatos jelmezemben, és nem hittem a szememnek. Másnap megvolt a jelmezes felvonulás, hatalmas sikert arattam. És ami a legviccesebb, hogy valósággal megzabáltak! Merthogy a gyerekek a végén előbb sutyiban, majd nyíltan “lefalatozták” rólam a kukoricát. :)
Tatár Judit , 2023. február 02.
Forrás: Kép forrása: Fortepan / Mari Gabriella
