Anyaság a negyedik X után: Egy „kényszerű” de igen jó(nak tűnő) döntés…

Amíg egyedül éltem, illetve nem volt gyermekem fel sem tűnt igazán az, hogy ez a város, Budapest, mennyire nem élhető és nem élvezhető. Amikor Bogival megtettük az első sétáinkat még repkedtem és boldogság volt, hogy levegőn, szabadban és együtt lehetünk. Aztán amikor nap mint nap ugyanazokat a köröket futottuk, kezdtem befordulni, kellett valami más, valami új, ezért kitaláltam, hogy bemegyünk a céghez, ahol a szülés előtt dolgozta, úgyis alá kell írni ezt azt, a kollegák kíváncsiak rám és az aprótalpúra is, hát mi bajunk lehet… Na ez volt az a pont amikor végleg eldőlt. Megyünk.

Rutinos BKV-val utazó vagyok kocsi híján, tudom nagyjából mi  - merre - mivel optimálisan elérhető, megközelíthető, és várandósan is volt lehetőségem tesztelni a tömegközlekedéssel utazó ember csoportot… az élményeim nagyjából egy Háború és béke vastagságú kötetre lennének elegendőek, így nem kezdek bele. Amikor „pocakos” voltam, azt hittem nem látják a „terhem”, ezért kevésbé udvariasak és ezért kellett végig állnom nagyjából heti 3-4 alkalommal a 40 perces buszozást. Na de majd ha már kettőben leszünk – gondoltam naivan – más lesz a helyzet. Más. Kettőnket vesznek semmibe.

Az egy dolog, hogy a busz megérkezésekor az addig botra támaszkodó és hangosan sóhajtózó Mama – mintha ivott volna sutyiban egy olyan „szárnyas” energiaitalt – szárnyra kap, és hatalmas vetődéssel a babakocsi elé vág, két karját, mint valami sas madár szét tárva esélyt sem ad másnak arra, hogy mellette felszálljon az egyébként üres járműre. Az angyalarcú szárnyat növesztő Mamát követi a 45-55 év közötti jól szituált, olykor öltönyös, nyakkendős, aktatáskás intellektuel férfi, aki mélyen a telefonjába hajolva mászik be a bébi jármű elé, óvatosan még lök is rajta egyet, hogy ő hamarabb feljusson a továbbra is 95%osan telítetlen buszra… Amikor nagyjából a buszmegállóban váró emberek 99 %-a felszállt a buszra, jöhetünk mi is a bébivel. Egyetlen hely van, babakocsival utazónak, középen a buszon, állva persze, hol erre, hol arra borulva, kapaszkodva ebbe abba, közben szemezve a Mamával, aki azóta ismét sóhajtásba kezdett és a hirtelen nőtt szárnyait is elvesztette közben. Idilli állapot lehetne az utazásunk innentől kezdve, ha a 3. megállóban nem szállt volna fel egy babajárgányos anyuka, és a nagymama. Amennyiben szemmel ölni lehetne, Bogi lányom ott a helyszínen árva lett volna, mert a két amazon megsemmisítő tekintete - én ott állok egy kocsival és most mi lesz velük – porrá zúzott volna pillanatok alatt. A szikrázó tekinteteket állva és viselve, rendkívül kellemetlenül érezvén magam érkeztünk meg a megállóba, ahol nekünk a cél állomásunk volt. A leszállás sem volt gördülékenyebb, mint a fel-, de már rutinosan hagytam, hogy mindenki belénk rúgjon, rám taposson, és nagyjából semmibe vegyen. Velem teheti, engem bánthat, de a lányom nem ezt érdemli. Nem nőhet fel így, hogy már rögtön az első évében ezt kell megélnie, és innentől kezdve mivel rettegni fogok a BKV-zástól a saját kerületünkön kívül nagyjából sehova nem fogunk menni, mert Anya túlaggódja….

Menni, menni, oda, ahol nincs BKV. Ahol ellehet jutni gyalog is A-ból B-be, ahol nem néznek le, mert a gyereket babakocsiban hordom, ahol még van tisztelet és megértés. Ahol az idegen is segít, nemhogy a barát és a rokon!  Menni, menni… Hazamenni!

A „kalandos” utazásunk után tusolás közben ismét jól kibőgtem magam magányomban és közben meghoztam egy döntést, ami mind a kettőnk számára fontos volt és lett. Haza megyünk vidékre! Vidékre, ahol a gyerekkorom 1/3-át töltöttem, ahol a két bátyám él, családostul, ahol az iskolatársaim jó része lakik, ahol a nagyszülői ház van, ahol utolért az első szerelem, ahol az ifjúságomat töltöttem boldogan és vidáman, ahol hatalmasakat csavarogtunk, és éjjeleket beszélgettünk át kint az árokparton, ahol annak is köszönünk, akit nem ismerünk…

Szép és jó döntés, de mindig is túl sokat foglalkoztam azzal, ki mennyire néz hülyének… Ezért egy gyors közvélemény kutatást folytattam. Megkérdeztem a sógornőmet, mennyire tart 1-től 10-ig hülyének, ha az az eretnek gondolatom támadt, hogy míg nem megyek dolgozni, és míg Bogi nem lesz bölcsődés, haza jövünk albérletbe. Rettegve vártam a választ, felkészülve a legrosszabbra, ehelyett ő annyit mondott, keresek nektek lakást! Egy null nekünk. Következő rosta a gyerekkori szerelmem, akivel nagyjából 2 hónapja kezdtünk el beszélgetni, de nagyon sokat számít a véleménye. Tudtam, hogy ő is megmondja, ha hülyeségnek gondolja a tervemet. Ő AZONBAN:  „LEGJOBB AMIT TEHETTEK, HOGY HAZAJÖTTÖK” Kettő null. Jön a bátyám… na ő aztán… ő tuti nem fogja azt mondani, hogy az évszázad ötlete, sőt. Mégis mikor közölte, hogy jól van, gyertek, úgy éreztem enyém a világ újraJ

Gyors lakás keresés, számolás hogy jövünk ki, mit vigyünk, és mikor menjünk, meddig maradjunk, és millió meg egy megválaszolatlan kérdés felmerülése közben vadul és lázasan elkezdtem pakolni! Haza megyünk!