Szüléstörténet - A harmadik gyermekem érkezésének története…

Előzmények

Várandósságom hetedik hónapjában pozitív lett a Streptococcus B szűrővizsgálatom eredménye.

A protokoll szerint a vajúdás alatt antibiotikumot kellett kapnom, így csökkentve az amúgy is csekély esélyét annak, hogy a kisbabám a szülés során megfertőződjön. Nehéz volt dönteni, hiszen egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jó a kisbabának, ha megelőzési módszerként antibiotikummal születik. Mérlegeltük az előnyöket és a hátrányokat is, majd nehéz szívvel ugyan, de az antibiotikum mellett döntöttünk.

Feltett szándékom volt ugyanis, hogy problémamentes szülés esetén mihamarabb haza megyünk. Természetesen csak és kizárólag abban az esetben, ha a baba egészséges, én is jól érzem magam a szülés után, és az orvosok is rábólintanak. Nem akartam felelőtlen lenni, de két szüléssel a hátam mögött megvoltak az indokaim.

Érzelmi hullámvasúton

A kilencedik hónap végére beletörődtem, hogy B típusú Streptococcus hordozó vagyok. Elfogadtam, hogy antibiotikumot kapok majd a vajúdás alatt, bár a lelkem mélyén egyáltalán nem voltam meggyőzve annak szükségességéről. Igyekeztem nem foglalkozni vele, csak élvezni a babavárás pillanatait. Szerencsés vagyok, az utolsó héten jött csak el az az érzés, hogy már jó lenne kicsit megkönnyebbülni, hogy már nehézkes néha megfordulni az ágyban, hogy már nem várandós, hanem édes terhet cipelő nő vagyok. Alapvetően jól éreztem magam, de a baba nem sietett a kiírt időre érkezni, én meg tartottam tőle, hogy ha nem indul be a szülés, mesterségesen indítják meg. A pici viszont nagyon is jól érezte magát odabenn, váratott magára még 6 napot.

A nagy nap

Sehogy se bírtam már meglenni a négy fal közt, muszáj volt kimozdulnom, így délután bevásárolni indultunk. Ahogy sétálgattam a boltban, enyhe összehúzódást éreztem. A következőnél már megnéztem az időt, épp 6 óra volt. Mire hazaértünk, 4 további összehúzódást számoltam. Hívtam a Dúlámat, abban maradtunk, hogy fél óránként egyeztetünk. Írni kezdtük a fájások gyakoriságát, tíz perc alatt három. Nem túl erősek, de gyakoriak és rendszeresek. Hamarosan megérkezett a Dúlám, a következő egy órában már együtt figyeltük, számoltuk az összehúzódásokat. Megszoptattam még a kisebbik fiamat - utoljára kismamaként. Kicsit érzelgős voltam, a Dúlám meg a férjem ezen jót derült. 8 óra után már jobbnak láttuk, ha elindulunk a kórházba. A férjem izgalommal vegyes szomorúsággal nézett utánunk, szíve szerint el se engedte volna a kezem, de mindketten tudtuk, hogy a két fiunknak szüksége van rá, hogy ebben a helyzetben Apa otthon legyen velük.

Amikor a sors szórakozik velem

Bemutatkozik a szülésznő. Kedves, halk szavú, átolvassa a szülési tervet. De ha őszinte akarok lenni, túl kedves, és túl halk szavú, már-már idegesítő. Hiányolom a lendületet, a vidámságot, a pörgést. Egyszerűen hozzám képest lassú. Magabiztos, aranyos, de valahogy nem érzem, amit sugallnia kéne. Sajnos nem szolgál jó hírekkel, jön az első hideg zuhany, a vizsgálat után közli, hogy csak 2 cm-re vagyok kitágulva. Második hideg zuhany, mikor elmondja, hogy jelen pillanatban nincs kádas szülőszoba. A vízben szülés álomképe egy pillanat alatt szerte is foszlik.

El vagyok keseredve, nem találom a helyem a szobában. Végül a fal mellé állított karosszék elé térdelek a földre. A szülésznő azonnal reagál, profi módon varázsol alám egy bőrmatracot. Várom, hogy beadja az antibiotikumot, de ő csak vár. Telik az idő, a fájások nagyon, naaagyon erősek, egy gondolat a mai napig fel-feldereng: átsuhan a fejemen, h ‘te jó ég, ezt vártam én annyira?!’.

Aztán szétesek. Valahogy elfelejtem, hogy nekem kellene irányítani, ahogy a második szülésemnél volt. Valahogy az ugrik be, hogy ha legalább a szülésznő tudja, mi történik - merthogy én már nem, akkor azt is tudja, hogy az antibiotikum beadása után még minimum 4 óra. 4 óra szenvedés. Szorítom a szék karját, a Dúlám kezét, és semmi, de semmi más nem jut eszembe, csak az antibiotikum, meg a 4 óra. Sírhatnékom van, hiányzik a Férjem, a kád, a víz nyugalma, az a másik, kedves szülésznő, aki a második gyermekemet segítette világra - a szavaival, mert hozzám nem nyúlt, csak annyit mondott: ‘Hallgass a testedre, tudja, mi a dolga.’

Már csak a Dúlámmal kommunikálok, biztat, próbál segíteni, többször ismétli, hogy hagyjam a fenébe az antibiotikumot, de nem tudok szabadulni, megbénít a gondolat.

Hallom, ahogy beszél a szülésznővel. Kiderül, hogy azért nem adják még be az antibiotikumot, mert nem folyt el a magzatvíz.
Szinte nyöszörögve közlöm, hogy azt ugyan várhatják. A második szülésemnél a kitolási szakasz végén folyt csak el a víz. Mellesleg úgy érzem, lassan nyomnom kell.

Reagálnak, egy másik szülésznő beszúrja a kanült a jobb kézfejembe. 11 óra 10 perc,  elindul az antibiotikum. Nemcsak a fájdalommal, a könnyeimmel is küzdök. Bűntudat, bánat, sajnálat, minden negatív érzés előtör és marcangol. Bámulom az órát, a fejem felett kattog. Épp 30 perc alatt folyik le az adag.

Hirtelen azt érzem, hogy bepisiltem. Basszus. Ezt is a harmadiknál kell megérnem. A Dúlám mosolyog, ez a magzatvíz, mondja, szakaszosan jön az összehúzódásokkal. És már jönnek is a tolófájások. Emlékezteti a szülésznőket (mert már mindketten mögöttem állnak), hogy gátvédelemmel akarok szülni. Nagyon erősek a tolófájások, sajog kezem, lábam (lassan 3 órája térdelek), most értem csak meg, mennyit enyhített a víz a második szülésemnél. Állam leesik, mikor a szülésznő közli, hogy már látja is a baba haját, jó sűrű, hosszú. Szól, mikor ne nyomjak, támasztja a gátat, mikor kibújik a baba buksija.

Túl vagyunk a nehezén, gondolom én, de ekkor megint meglepődöm. A baba válla beakadhatott, mert a szülésznő próbál neki segíteni, fordítani picit. Nincs könnyű dolga, mivel kicsit előre dőlve térdelek, nehezen fér hozzám, de tényleg mindent megtesz, hogy segítsen. Iszonyúan fáj. Sokkal erősebb ez a fájdalom, mint mikor a baba feje bújt ki, érzem, ahogy a szülésznő mozgatja a babát. Nagyon nehezen jön a kicsi válla, de lassan kibújik. 23:59-kor megérkezik Armand, a harmadik kisfiam.

Arany óra

Az első sokk után felhúznak a földről. Hallom a beszélgetéseket magam körül, az ágyra kerülök, a baba a mellkasomra. A méhlepény is nehezebben, fájdalmasan jön ki, de kit érdekel, a baba már szopik. Gyönyörű, erős, hajas, nem sír, nincs oka rá.

Kezdem kicsit összeszedni magam, figyelem, ahogy a szülésznő vizsgál, aztán elmagyarázza, hogy picit repedtem csak meg, de nagyon rossz, nehezen varrható helyen. Nagyon vérzik, de ha el tudja állítani a vérzést, akkor nem kell varrni. Nagyon erősen nyomja a sebet, a szüléshez hasonló intenzitású a fájdalom, de szerencsére sikeresen eláll a vérzés, így tényleg nem kell varrni. Rövid videó hívás Apának, aki repes a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől.

A baba egy tünemény, édesen szuszog rajtam, és bár nagyon élvezem, hogy végre ölelhetem őt, nagyon várom, hogy lezuhanyozhassak. Hosszan tusolok, élvezem a meleg vizet. Így utólag azt hiszem, az volt az a fél óra, amikor összekaptam magam, kiengedtem a feszültséget, lemostam a pánikot, meg úgy mindent. Mintha kicseréltek volna, mire kijöttem a zuhanyzóból. Közben a Dúlám felöltöztette a picit. Egyetértettünk abban, hogy egy csepp antibiotikumot sem kapott.

Az első közös nap

Hajnalban vittek fel az újszülött osztályra. Több ágyas szobába kerültünk, de egyedül voltunk. A pici mélyen aludt, én viszont fel voltam pörögve. Kora reggel felhívtam Anyut. Emlékszem, hogy csodálkozott, milyen fitt vagyok, és amikor meglátta, hogy törökülésben ülök, szóhoz sem jutott. Fizikailag nagyon jól éreztem magam, de a lelkemben viharok dúltak. Annyi megfoghatatlan érzés, annyi gondolat.. Igyekeztem nem foglalkozni velük, de a picit folyamatosan figyeltem, gondolkodtam, hogy is volt, hogy is lesz, mit befolyásol a Strep B.

A nővérek is folyamatosan jöttek, két óránként mérték a baba testhőmérsékletét, figyelték őt.

Dél körül aztán megérkezett a gyerekorvos. Elvégezte az általános vizsgálatokat, elmondta, mire kell figyelnünk, majd legnagyobb meglepetésünkre közölte, hogy mivel 12 órán át figyelték a babát, aki ugyebár kapott antibiotikumot (szerintük), ha akarunk, mehetünk haza. Nem firtattam a dolgot.

Így történt hát, hogy aznap délután már öttagú családként gyönyörködtünk otthon a kisbabánkban. Köszönettel tartozom a Dúlámnak, aki végig tartotta bennem a lelket, kiállt értünk, és a lehetőségekhez képest segítette és könnyítette a szülést. Mellettem volt, amikor a Férjem nem lehetett, és lelkileg is támogatott.

Hazudnék, ha azt mondanám, olyan volt a szülésélményem, amilyen lehetett volna.

A mai napig nem értem, mi történt velem, miért blokkolt le az agyam. Minden logikát nélkülözve elhittem, hogy a szülésznő jobban tudja, mikor mi következik, mint én. Hiába éreztem, mit sugallt a testem, az egész felhajtás a Strep B körül annyira megzavart, hogy semmi másra nem tudtam fókuszálni.

Történt, ahogy történt, bár időbe telt, mire lelkileg túljutottam a dolgon, a legfontosabb, hogy a kisbabám egészségesen érkezett, és boldog családként tértünk haza.

Attól a naptól kezdve már három gyerek a család középpontja, újabb és újabb kihívások elé állítva bennünket. De ez már egy másik történet…