Élet-töredék

Túl vagyunk a nehezén. Már csak egy pici tablettát kell bekapnia reggelenként. Hol egészet, hol csak felet, esetleg negyedet. Attól függ, mit mond az orvos. Kéthetente kedden reggel felkelünk, összeszedelődzködünk és bemegyünk a klinikára. Mosolyogva várnak. Zsuzska peckesen köszön, rövid, fiús haját megsimogatják, majd előveszik a tűt és a kis üveglapot. Ujjbegyéből a vérével bepöttyözik az átlátszót, az izgalmasan alulról is látható cseppel. Ő nevetve tűri, dudorászik, csacsog, mesél, mi volt a héten az oviban.

- És már a cipőfűzőmet is be tudom kötni, miközben Dávid még ügyetlen, de én segítek neki, és a terítésnél is, és múltkor voltunk a piacon a csoporttal, megnéztük a piros almákat és a többi gyümölcsöt, és a zöldségeket is! Nagyon érdekes volt, és amikor elgurult egy alma, fölszedtem és visszatettem a helyére, ne az öreg kofás néninek kelljen lehajolnia, mert biztos fáj a dereka, én pedig még gyerek vagyok, nekem sokkal könnyebb.

     Kis várakozás után megtudjuk, mi lesz a következő két hétre a gyógyszer-penzum. Ha kevesebb, örülünk, ha marad, arcizmunk se rezdül, ha több, kissé megtorpanunk, majd mégis vidám arccal búcsút intünk a legközelebbi viszontlátásig.

– Majd kedden jövök megint! Csak két hét! – kiáltja vissza Zsuzska repeső arccal az ajtóból.

     Három hete kezdte az óvodát, később, mint a többi gyerek. Nyáron neki volt még egy kis dolga az orvosokkal, nem ért rá nyaralni az infúziók, injekciók, gerinc-punkciók, preventív sugárkezelések és csontvelővizsgálatok miatt. Ezeket nem lehetett elodázni, így szeptemberre maradt a nyaralás.

     Szép, napos, kora őszi időben kerekedtünk fel. Kata még csak két éves múlt ekkor, így nem hiányzott semmiféle szocializáló közösségből. Neki a testvére jelentette a gyerektársaságot, akit sokszor hiányolni volt kénytelen, de úgy hitte, ez a világ sora. Sok ideje nem volt még más életrendet megszokni, a kórház szó az első szavak egyike volt, amit kiejtett a száján. A Lővérek békés erdeiben sétáltunk, a Nap sugarai tompán átszűrődtek a fák ágai között. Fehér pizsamájukat ugyan még nem öltötték fel, de az alváshoz készülődés jelei már egyértelműen megmutatkoztak. Dobálták le magukról a levélruhát. A talp alatt zizegő avarból - amivel egyúttal a föld takaródzott be már jó előre – a hangot a gyerekek ugrándozásukkal egyenesen kikényszerítették, annyira tetszett nekik ez a hangverseny. A zene, a ritmus mindig is fontos szerepet játszott életünkben, ez a fajta ritmus pedig ezerszeresen jobban tetszett, mint az orvosi műszerek ütemes kattogása. A tiszteletet parancsoló, csendes és szomorú kórházszagot felváltotta végre az ősz fenséges illata. A remény illata.

     Botorkáltunk a zöldek, sárgák, narancsok, rozsdabarnák orgiájában, tobzódtunk a természet festőpalettáján remek intuícióval kikevert színek rengetegében. Vackor – Zsuzskát így becéztük születése óta – az évszakhoz illő bézs térdzokniban, új, khaki színű kord bricsesznadrágban futkározott. Terméseket gyűjtött, felvett egy botot, amire rátámaszkodva egy virtigli turista jellegzetes lépéseivel, a szabadság érzésétől megmámorosodva élvezte a séta minden pillanatát. Kiszabadult végre a tekergő műanyagcsövek rabságából. Kata közben halványzöld, írmintás, házilag kötött mellénykéjében bóklászott, majd amikor a két kislány félperces pihenőre lehuppant egy padra, két copfját meglibbentve egy méterrel is odébb csúszott öntudatra ébredésének egyik első jeleként, durcás arckifejezéssel adván tudtára a világnak, hogy valamivel most éppen nagyon elégedetlen. Talán az egyik tobozt Vackor hamarabb vette észre, mint ő, és ezt sérelmesnek vélte. Ám a sérelem kérészéletűnek bizonyult, két levegővétel után a gyerekek már ismét ott kergetőztek a kanyargó ösvényen.

     Az óvodában már nagyon várták Vackort. Amikor végre megérkezett, körülrajongták társai, azt sem tudták, hogyan kedveskedjenek neki. Vállvetve simogatták, becézték, hordták neki a játékokat, ő pedig azt hitte, ilyen egy óvoda. Keresték a kegyeit, hiszen egy ilyen tapasztalt, „világlátott” teremtés nagyon szórakoztató tud lenni.

     Köhög. Bevisszük a klinikára. Hazaküldenek. Eltelik pár nap, de a köhögés nem múlik. Visszamegyünk a klinikára. Meghallgatják, megnézik a torkát, adjunk neki Maripent. Az antibiotikum kúra hatástalan, a köhögés egyre rosszabb. Vasárnap már egy falatot sem eszik, és egyre furcsábban köhög. Hétfőn felötlik bennünk, hogy megint bemegyünk a kórházba, de most vigyük be harmadszor is? Vagy inkább várjuk meg a másnapot? Kedden úgyis jelenésünk van ott. Így teszünk. Ekkor már bent tartják. A röntgen húszforintos nagyságú foltot mutat a tüdő bal alsó lebenyén.

     Ülök az ágya szélén. Teát töltök neki, babapiskótával kínálom. Muszáj valahogy folyadékot és ennivalót csempésznem bele. Mesélem, hogy gyerekkoromban mennyire szerettem belemártani a babapiskótát a teába. Kicsit vártam, és amikor megpuhult, bekaptam a puha részt. Jó móka volt, próbálja ki. És mutatom. Öntök teát magamnak, belemártom a piskótát, majd, amikor a szám felé közelítem, és a harapás szándékával bemozdulok előre, egyszer csak lehajlik és visszacsobban a teába, magasról, amitől szétfröccsen a langyos lé, az arcomon végigfolyik a tea, pislogok, ő pedig hangosan felnevet. Kánont nevetünk. A szememből potyogó könnyek így inkognitóban maradnak arcom két oldalán. Ekkor hallom utoljára szívből jövő, mézédes kacagását. Sem ember, sem madár, sem tücsök nem született még e földre, aki ennél a nevetésnél szebb muzsikát tudott volna komponálni.
     Két nappal később délután - lévén november, annak is a télközeli vége - nehéz kabátom súlyára fittyet hányva szaladok fel a lépcsőn szobája felé. Üres az ágya. Egy emelettel följebb találom – mondják -, átvitték egy másik helyiségbe. Rohanok még följebb. Benyitok, édesdeden alszik, mellette nagy oxigénpalack, orrán-száján oxigénmaszk. Alig tudom felgyorsult szívverésem lecsitítani. Homlokon csókolom, és kisettenkedem a lépcsőházba az ablak mellé. Rá kell gyújtanom.

     Öt nap elmúltával visszakerül a másik belosztályra, egy mindennel felszerelt, külön kis intenzív szobába. Intubálják, lélegeztető gépre teszik. Nem engedik felébredni, ennek ellenére bent maradunk nála. Éjjel-nappal ott vagyunk, férjemmel felváltva alszunk egy-két órát a folyosón egy priccsen, míg a másik az ágya szélén őrzi az álmát. Kiderül, hogy a folt a tüdején napról-napra nagyobb lett, szinte belepte az egész tüdőt. Megtanulom, majdnem az ilyet hívják fehér tüdőnek. Fehér, mint amilyen egy ártatlan, gyermeki lélek lehet. Egyik nap bizonytalan örömmel újságolják a kórházban, hogy a tüdő elkezdett tisztulni épp abban a csücsökben, ahol a folt megjelent. Abban bíznak, hogy a kór végigvágtatott a tüdején, és ugyanúgy, ahogy jött, elhagyja a másik végén. Elcsigázottak vagyunk. Kata közben úgy él otthon, mint a gomba. Vadon. Vigyázzák, de másképp. Szokatlanul. Nekünk most itt kell teljesítenünk. Napközben felváltva hazaszaladunk, és amúgy is Vackor születésnapjára be kell hozni az ajándékokat. Hátha… Kata küld neki egy Lego figurát, egy édes pandamacit. Feltétlenül adjuk oda neki. Odaállítjuk a lélegeztető gépre, ha mégis kinyitná a szemét, azonnal meglátja. De változatlanul nem engedik felébredni. A tizenkettedik nap estéjén rábeszélnek, menjünk haza és pihenjük ki magunkat végre, mert sok erőre lesz szükségünk. Így is, úgy is. Nagy nehezen belemegyünk. Az ügyeletes orvos lelkére kötjük, hogy ha bármi változás van, azonnal hívjanak fel, mindegy, mikor.

     Otthon beviszem a telefont az ágyam mellé, a hosszú zsinórt próbálom kitekerni úgy, hogy gond nélkül beérjen az éjjeliszekrényig. Először csinálom, de sikerül. Nem megy könnyen az elalvás, de aztán kézen fogva mégis álomba zuhanunk.

     A fülem melletti telefoncsörgésre riadok fel. Még teljes a sötétség, fél kettő múlt öt perccel. Remegve veszem fel a kagylót.

     - Most halt meg. Sajnálom…

A kórházi szobájában minden hófehér, nincs gép, műszer, állvány, csak fehérség mindenütt, és egy kis pandamaci. De hol a kicsi? Leülök az ágy szélére. Felhajtom a fehér lepedőt. Eltűntek a csövek, nem megy bele infúzió, nem lóg ki belőle semmi, nincs kattogás, nincs EKG, nincs semmi ijesztő hang, sem zavaró látvány. Arca tündéri, szép, kisimult, beavatkozásnak semmi nyoma, békés, mintha aludna. Talán még mosolyog is. Hamvas őszibarack. Nem hiszem el. Megcsókolgatom még meleg arcát, ahol érem, magamhoz ölelem. Hozzáérintem az arcomat. Ő az. Öt éves. Nem fogom itt hagyni! Végignézek szabályos, élettelinek, egészségesnek tűnő meztelen kis testén, sehol semmi nyoma bármiféle bajnak is. Hazugság az egész! És akkor megakad a szemem a bokáján.

Cédula van rákötve a nevével.