Micónapló – A félszázkezű anya

Csani mindig is önálló volt, aki nem tűrte, ha kedve ellenére másztak bele az aurájába. Micó ezzel szemben minden törődésért, minden anyai pillantásért hálás. Izgalmas dolog ez, hiába két fiam van, már most kiütközik, hogy mennyire mások. A fizimiskájuk hasonló, de Csanád arcából élénk, éber, szemek néznek vissza rám, míg Micó tekintete ábrándos, mélázó. Csani huncut mosolya és Micó álmodozó vigyora is két külön történet.

Még aznap délután részt vettünk a védőnőnél a 6 hónapos státuszvizsgálaton. Az összes vizsgakérdésre sikerült megfelelő választ adni - ezúttal előre készültem há-há, és ellenőriztem, hogy például át tud-e venni egy tárgyat egyik kezéből a másikba, és hasonlók -, a mázsálás eredménye pedig: Micó 7080 gr, ezzel túlteljesítve 28 dekával a duplázási kritériumot, illetve 65,5 cm hosszú.

Csanád fél évesen kisebb születési súlya ellenére már 80 dekával több volt, viszont másfél centivel rövidebb. A védőnő egyből meg is említette, hogy Micó az átlagos testsúlyról lecsúszott a huszonöt centilisre, azaz a hasonló korú babáknak már nem a fele, hanem csak a negyede rendelkezik nála alacsonyabb testsúllyal. Ezért üdvözölte, hogy elkezdtük már a hozzátáplálást, illetve a napközbeni gyorsabb elválasztás mellett kampányolt.

Sokat gondolkodtam ezen, de én nem éreztem akkora problémának, hogy Micó gyarapodása lelassult. Jól és szívesen szopik, kaphat többet enni, de a szoptatásból egyelőre nem engedek. A mai napig nem váltottam ki egy teljes étkezést, hiszen a kanalazás után is megszoptatom. Viszont igyekszem változatos és tápláló kotyvasztékokkal megörvendeztetni a félévesemet. Ezek közé tartozik az alma-meggy-gesztenye, vagy a répa-alma-krumli, a gyümölcsös kölespépről nem is beszélve.

Amit szintén nem értek, az a glutén-ügy... Mindössze három évvel ezelőtt a glutén volt a sátán, a megtestesült gonosz, maga az allergén ördög, a gyerek a közelébe se mehetett 10 hónapos koráig. Most meg már négy hónaposan az anyatejbe kellene reszelni a babakekszet, mindenféle előzetes étkeztetés nélkül? Egyszerűen komolytalannak tűnik mindkét iskola. Én a magam részéről azt olvastam, hogy az az áldásos, ha anyatej ivása mellett sikerül bevezetni, és mivel még hónapokig tervezek szoptatni, ezért úgy érzem, nem hajt a tatár. A kölespép után jöhet lassan a gyermekkeksz, szépen, az arany középúton...

A múlt hét nem telt valami fényesen, sajnos. Csanáddal kedden kötöttünk ki a doktornőnél haldokló vérebet idéző, ugatós köhögéssel, és garatgyulladással. Természetesen Micót is utolérte a végzet, csütörtökön ismét az orvosnál kezdtünk, aki légcsőhurutot diagnosztizált. Bár mindkét fiú jó közérzettel, hősiesen viselte a betegséget, én elég nehezen boldogultam a két beteg gyerkőccel, logisztikailag is és lelkileg is.

Hegyekben állt a köhögéscsillapító, a lázcsillapító, a kalcium, a köptető, a torokspray, az orrcsepp, a tengervizes orrspray, a mentolos balzsam, a vitaminok, illetve a tea, citrom, méz, minden mennyiségben. Óránként szellőztetni, felváltva altatni, hiszen Micó délelőtt és délután alszik, Csani meg délben, és persze mindezt külön szobában, hogy ne köhögjék össze egymás légterét. Figyeltem, hogy melyik nyűgös, melyik elkeseredett, közben ne kraháljanak egymásra, ne taknyoljanak egymásra, és ne csókolják szájba egymást. Egy anyának száz keze kell, hogy legyen, és én úgy éreztem, nekem csak ötven van.

A felmentősereget a nagymamák képezték, anyukám vigyázott Micóra, míg Csanit vittem az orvoshoz, anyósom pedig csütörtökön vitte el Csanádkát, aki boldog volt, hogy mehet a Nagyihoz egy kis kényeztetésre. Az őrült hétköznapok után hétvégére legalábbis részeredményeket könyvelhettünk el: vasárnap reggel Csani szinte teljesen gyógyultan érkezett haza, Micóka pedig iszonyatosan lassan, de talán javult valamit. Sajnos azóta is hörög, szörcsög, köhög, harákol. Nem tudtam mire vélni, hiszen négy nap alatt egy légcsőhurutnak már simán fel kellett volna szakadnia.

Aztán Micó szombat este behúzta az ujjam a szájába, mintha csak mutatni akarna valamit, én pedig izgatottan üvöltöttem fel: András, azonnal hozz egy kiskanalat! És bizony-bizony, a kis bal alsó egyes csücske kint kocogott a kanálháton. Nem gondoltam, hogy az első fogacska kibújása másodszor is ekkora örömet tud okozni, komolyan, úgy vihogtam, mint egy óvodás, akivel most közölték, hogy csokipuding lesz vacsorára. Néztem a betegen is kiegyensúlyozott, békés kisbabámat, összecsókoltam mindkét pofazacskóját, és ránevettem: na, csak kimutatod te is a fogad fehérjét? Mint már oly sokszor, felkacagtam saját poénom nagyszerűségén, ő pedig csak örült, hogy váratlanul ilyen népszerűségre sikerült szert tennie.

Amíg Csani a Nagyinál volt, letettük Micót finom takarókra a nappaliban, és ő egyik pillanatról a másikra felfedezte a forgolódás örömét. Körbegurulta a nappalit, hengeredett jobbra-balra, balról jobbra, hasról hátra, hátról hasra, pörgött a tengelye körül, élvezte a hirtelen felfedezett szabadság ízét. Még a fotel alá is beszuszakolta magát, alig tudtuk kimenekíteni szorult helyzetéből De még akkor sem sírt, csak pillogott a megmentőire hálásan vigyorogva.

Csani megérkezése után, este odabújtam mellé, és megkérdeztem tőle: Csani, tudod ki imád téged? Mire azt a választ kaptam: anya. És apa. Meg Micóka. Először éreztem, hogy kialakult a fejében a mi négyesünk egysége, rendkívül megható pillanat volt. Bár nem tudom, hogy mennyire számít hiteles forrásnak valaki, aki közvetlenül ezután bejelentette, hogy ő Villám McQueen. Személyesen.

Szofi