Vendég a háznál
2003. Június. 19.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Mikor olvasol többet, nyáron, vagy év közben?

- Nem is tudom, talán év közben azért olvasok többet, mert látom, hogy az osztálytársaim miket olvasnak, és ezért ez engem is serkent. Viszont nincs annyi időm olvasni. Szóval nem is tudom, talán nyáron többet olvasok.

R.: - Tavaly nyáron miket olvastál?

- Akkor kezdtem el A gyűrűk urát olvasni, hagytam egy szünetet, és most már újra kezdtem, most már a második résznek a felénél tartok. Vannak könyveim, amik nem hiszem, hogy ilyen híres könyvek, viszont azok is nagyon jók.

R.: - Ilyenkor hogy van ez nálad, van ennek egy ilyen programja az olvasásnak, hogy mondjuk reggel felkelsz és akkor estig nem kelsz ki az ágyból? Vagy hogyan csinálod?

- Nem is tudom, ez úgy adódik, a kedvemtől függ.

R.: - Teljesen van időd átadni magad az olvasás szenvedélyének, vagy pedig játszótéren majd egy kicsit olvasok, lemegyünk a Balatonra, kicsit olvasok, vagy pedig napok, hetek maradnak az olvasásra?

- Szerintem az utóbbi. Tavaly nyáron úgy volt, hogy elkezdtem olvasni a könyvet, és akkor belelendültem, még jobban olvastam. Igazából ez úgy van, hogy naponta olyan 4-5 órákat is elolvasok egy könyvből.

R.: - Év közben el tudsz ennyit olvasni naponta egy könyvből?

- Naponta sajnos nem, mert nincsen annyi időm. Délután kedden és csütörtökön, amikor ráérek, akkor le szoktam menni az osztálytársaimmal olvasás helyett.

R.: - Amikor nyáron 4-5 órát olvasol folyamatosan egy könyvet, akkor utána milyen állapotba kerülsz?

- Utána úgy érzem, hogy úgy zsong a fejem már a sok olvasástól, és ezért valami olyan dolgokat szoktam csinálni, például amikor Balatonon olvasok, akkor bemegyek a vízbe, vagy lemegyek a játszótérre, amikor itthon vagyok.

R.: - Például a Balatonon hol olvasol?

- Amikor szép az idő, akkor kint szoktam olvasni, például amikor először mentünk le Balatonra, akkor mutatta meg nekem a barátom, akivel lementem, hát a mostoha testvérem akkor mutatta meg nekem a Harry Pottert, amit mondtam, hogy úristen, hát ez mi, erről még nem is hallottam. Mondtam, hogy na jó, beleolvasok, és rájöttem, hogy ez egy nagyon jó könyv.

R.: - És nem nehéz nyáron úgy olvasni, hogy tudod, hogy a többiek lent vannak a játszótéren, vagy ott vannak bent a Balatonban, és milyen jó lenne bemenni fürdeni, milyen jó lenne velük együtt szórakozni, de te olvasol?

- Nem, ez nem ilyen, mert igazából én választom, hogy mit szeretnék csinálni, hogy a játszótéren leszek vagy olvasok. Hogyha úgy van kedvem, hogy inkább olvasok egy kicsit, akkor örülök, hogy olvashatok, ha viszont játszótéren vagyok, akkor örülök, hogy játszhatok.

R.: - Én azt tapasztalom, hogy a gyerekeket manapság már nem nagyon érdeklik a klasszikusok. Egy Mikszáthot velük elolvastatni vagy egy Jókait az egy külön sikerélmény lehet egy tanárnak. Mi ennek az oka?

Fűzfa Balázs: - Ennek az az elsődleges oka, hogy gyerekeink, diákjaink, kicsik és nagyok, tízéves kortól 23 éves korig nem értik már azokat a kódrendszereket, jelrendszereket, amely jelrendszerekben egy Mikszáth-regény megszólal.

- Fűzfa Balázs, főiskolai tanár.

R.: - Ez azt jelenti, hogy egy kicsit megváltozott a nyelvünk, és már nem értik, amit olvasnak, vagy valamiféle más fajta kódrendszerről beszélhetünk?

Fűzfa Balázs: - Megváltozott a nyelvünk is, de nem az a probléma, hogy megváltozott, hanem hogy túl gyorsan, szokatlanul gyorsan változott meg. Mert azt mindenki elfogadja, hogy a halotti beszédet le kell fordítani mai magyarra, de hogy Mikszáthot is le kell már fordítani, Arany Jánost, a Toldit le kell fordítani, kedves példa számomra, másutt is elmondtam, hogy az ösztövér kútágas hórihorgas gémmel sorból egy mai gyerek nem ért semmit, mert...

R.: - A gémet, azt érti, gondol egy madárra.

Fűzfa Balázs: - Hát, nem vagyok benne biztos, hogy a gém nevű madarat ismerik, hacsak állatkertben nem láttak gémet. Nem értik, nemcsak a szöveget, hanem a jelképzési módjuk is valahogy úgy működik, hogy igazából a szöveg mögöttes tartalmát értik még kevésbé. Tehát egy Ottlik Iskola a határon típusú regény másodlagos, mélyebb olvasatának a megértése komoly gondot okoz számukra, mint ezt legutóbb például Kamarás István olvasásszociológiai vizsgálata is kimutatta.

R.: - Én azt gondolom, hogy ha már az elsődlegeset megértik, akkor a másodlagos megértés az esetleg maradhat az irodalom órára, nem?

Fűzfa Balázs: - Tulajdonképpen az irodalom órának az lenne a feladata, hogy erre jelértésre, erre a szöveg mögötti világértésre tanítson. És az irodalom szerepe mindenekelőtt az, hogy a világot megérteni tanítson bennünket, mert hogy mi lenne más, ami megkülönböztetni segít valódit a hazugtól, sötétet a világostól, szépet a rúttól, mint az irodalom, mint a művészet, mint a zene, a festészet, a szobrászat, amely olyan élmények átéléséhez segít bennünket hozzá, amelyek ezeket a belső érzelmi, értelmi döntéseket lelkünkben meghozni segítik. De az irodalom órán, az irodalom tanár elsősorban nem teheti azt, hogy élményt adjon a diákoknak, hanem az irodalom tanárnak a vizsgára kell felkészítenie, az érettségi balsejtelme látszik előtte. Az általános iskolai tanár pedig arra készíti fel a gyereket, hogy felvegyék a középiskolába. Észre vehetjük, hogy a tananyag mindig egy szinttel lejjebb költözik az évtizedek során, ma a középiskolások olyan tananyaggal foglalkoznak, amelyet húsz évvel ezelőtt az egyetemek tanítottak, az általános iskolában pedig nagy divat középiskolai tananyagot tanítani. Ez egy természetes civilizációtörténeti tény is, hiszen az új eszmék, ahogy Kemény Zsigmond fogalmaz, először mindig az emberiség tetőzetét érintik, és utána hatnak le alapjáig, tehát ez viszonylag természetes. De akkor, amikor már annyira túldifferenciálttá vált minden fajta tudomány, művészet, így az irodalom is, mint napjainkban, akkor ennek már nincs értelme. Tehát nem az irodalomtörténetet kellene minél teljesebben megtanítani, úgy gondolom, és a leendő tanárok számára sem ezt kellene megtanítanunk elsősorban, hanem egy olyan fajta szövegértő, világértő tudást, amely a világban való eligazodást segíti.

Dala Sára: - A mese az élőszó művészete, az élőszó műfaja. Nagyon fontos, hogy sok mesét olvassanak.

R.: - Dala Sára, a Hagyományok Háza munkatársa.

Dala Sára: - De talán az emberi kapcsolatok minőségének a fejlődése szempontjából is fontos, hogy sok élő mesemondásban részesüljenek a gyerekek. Régen is a nagyszülők meséltek az unokáknak, vagy a lányok, asszonyok egymás között mondták ezeket a meséket különböző munkaalkalmakkor, vagy ahogy a katonaságnál a fiúk egymásnak meséltek. Ugyanígy fontos lenne, hogyha most is családokban időt szakítanának arra a szülők, a nagyszülők, hogy akár egy saját családi rituálét kialakítva mesélnének a gyerekeknek. Ugyanezért nagyon jó lenne, hogyha az óvónők, tanítónők is fejből mesélnének, saját egyéniségükön szűrnék át a mesét. Ebben nagyon segíthet, hogyha a hagyományos mesemondást veszik alapul, hiszen a népmesének, ugye a hagyományos mesének meg vannak a maga törvényszerűségei. A népmese nagyon régi műfaj, alkalmas arra, hogy a gyereket felkészítse tulajdonképpen az élet legtöbb problémájára, konfliktusára, olyan vágyakat ismertessen meg vele, amik az emberiség közös vágyai, olyan megoldásokat mutasson neki, amelyet később esetleg a mesére már nem is emlékezve alkalmazhat.

R.. - Valószínűleg gyakrabban megfordul az ember fejében, hogy szülők otthon este népmesét mesélnek a gyereknek. Létezik még a harmadik évezredben az, hogy gyerekek népmesét mesélnek ők maguk? Hol, kiknek, miért és hogyan?

Dala Sára: - Én magam sem gondoltam volna, hogy mennyi népmesemondó verseny létezik a Kárpát-medencében. Van egy-két nagy országos mesemondó verseny, talán az a szerencsésebb, amikor nemcsak gyerekek nevezhetnek, hanem például a gödöllői mesemondó verseny jelszava az, hogy fa ága rügyével, tehát ott generációk akár nagyszülő, szülő, gyerek is jelentkezhet mesemondásra. Vannak mesemondó versenyek, amik nyelvjárási alapon szerveződnek, például a palóc mesemondó versenyre az egyetlen kritérium, természetesen a szép mesemondáson kívül az, hogy palóc tájszólásban beszéljenek a gyerekek. Vannak olyan mesemondó versenyek, ahol a jelentkezőket arra ösztönzik, hogy maguk is gyűjtsenek a környezetükből, a falujukból vagy a városukból meséket. Tematikus mesemondó versenyként pedig említhetném azt, hogy Kóka Rozália nemrég hirdette meg a Mátyás király mesemondó versenyt. Talán mozgalomnak még nem nevezhetjük, de azért a népmesének ez az utóbbi években megfigyelhető reneszánsza egy kicsit párhuzamba állítható a táncház mozgalommal. A mesemondó versenyre készülve a gyerekek természetesen színpadi mesemondásra vállalkoznak, de amikor szüleik, tanítóik, illetve hát ők maguk is látják, hogy ennek milyen sikere van, mennyire értékes, szórakoztató dolog ez a mesemondás, mesehallgatás, a mesével foglalkozás, ez visszahat a közösségre.

R.: - De itt az hangzott el, hogy mit tegyen a gyerek, ha elakad. Népmesemondás, népmesemondó verseny. Ez megjelenik városokban is?

Dala Sára: - Hogyha valaki megnézi a Pesti Est műsorát, vagy hogyha esetleg hozzájut, az interneten barangolva beír olyan keresőszókat, hogy mese, mesemondás, akkor érdekes eredményre juthat. Kiderül, hogy még a fővárosban, ugye Budapesten is elég sok művelődési házban tartanak mesedélutánokat, kulturális központokban, például a Millenáris Parkban.

R.: - Önálló szakmai tájékozódáson túl vajon hogy lehet megsegíteni azokat a nevelőket, pedagógusokat, mindazokat, akiket ez érdekelne, gyerekekkel szeretnének foglalkozni, gyerekeknek mesélni szeretnének, vagy őket mesemondásra tanítani, hogy ebben a mai világban jobban elmélyedjenek, jobban megismerjék ezt?

Dala Sára: - A nyáron a Hagyományok Háza szervez egy olyan népmese tábort, amely egy kicsit lazább, kötetlenebb körülmények között néhány napon keresztül egy megfelelő fórumot adna arra, hogy a népmesével ismerkedők, a népmesét már ismerők, de különböző speciális problémára választ keresők találkozhassanak mesekutatókkal, mesemondókkal, tehát a helyszínen hallgathassanak olyan élő mesemondást, ami inspiráló élményt jelenthet a számukra. Ez a tábor július 21-e és 25-e között lesz a Veszprém megyei Magyarpolányban. Minden olyan fiatal gimnazistát, egyetemistát, főiskolást, olyan pedagógust odavárunk, aki egy kicsit el szeretne mélyülni, akinek kérdései vannak. Például sokakat foglalkoztat, hogy a mai gyerekeknek meg lehet-e tanítani, és hogyan lehet megtanítani a hagyományőrző, a hagyományos mesemondás elemeit. Hogy hogyan viszonyuljon a mesei erőszak kérdéséhez. Úgy tapasztaltam, hogy ez egy nagyon akut probléma, remélhetőleg erről is élénk vita lesz majd. Néprajzkutatók és mesemondók mellett ott lesz például Boldizsár Ildikó, aki szerkesztő, meseátíró és meseelőadó maga is, és a mese és gyógyítás kapcsolatáról, a mese terápiás hatásairól fog beszélni. Ebbe a táborba még várunk jelentkezőket, jelentkezni a Hagyományok Háza népművészeti műhelyénél lehet, a postacímünk 1011, Budapest, Corvin tér 8.

R.: - Itt a Kiss Áron Játéktársaság több tagja ódákat zengett arról, hogy van valaki, aki az egy dolog, hogy szép babákat csinál magának, de valami megszállott küldetéstudattal terjeszti ezt a tudományát. Miért ilyen fontos terjeszteni azt, hogy hogyan kell szép babát csinálni?

- Zurkóci Éva, babakészítő.

Zurkóci Éva: - Szoktam volt mondani, hogy az én figuráim fájdalommal születnek, és amiért a világra jöttek, azt a küldetést nekik teljesíteni kell. Zsánerfigurákat csinálok, ezek a zsánerfigurák a magyar viseletek rekonstrukcióját hordják magukon. Tehát, nálam a baba nem mint játék, hanem mint a viselet hordozója szerepel. Ez annál is inkább fontos, mert próbálom a figuráimban azt az etnikai csoportot megformálni, amit ők képviselni akarnak. Tehát a baba maga arra készül, hogy ő majd egy palóc figura lesz. A másik baba arra készül, hogy egy sárközi figura lesz, a harmadik baba arra készül, hogy egy elegáns jász asszonyt mintáz meg. Nekem ezeket az adottságokat figyelembe kell venni, tehát én nem babát csinálok, ezt rongyszobrászatnak hívják, nagyon találóan. Na most ezekből a babákból egyet szoktam elkészíteni, azt muzeológusnak az irányításával, tehát az tökéletesen megfelel nemcsak a zsűri követelményeinek, hanem annak, hogy hitelesen tudjam azt a bizonyos magyar viseletet, amit akartam abból a korból ábrázolni. Na most, ez a törekvésem lényegileg nemzeti tudatomból fakadt, és akármennyire nem divatos szó ez, akkor is ez így van, mert én úgy gondolom, ezért jöttem a világra, hogy én ezt csináljam. Tehát életem második felében nekem ez volt a célom. A kiállításaimat gyerekcsoportok és felnőtt csoportok egyaránt látogatják, a gyerekekre egy kicsit azért figyelek jobban, mert egyszer fogékonyabbak, még egyszer szeretném, hogyha a gyerek valamit kapna, és azzal menne haza, hogy én itt láttam száz darab babát, és az mind a viselt kultúráknak az alapja.

R.: - Azt mondta, ez élete második részét tölti be. Gondolom, kislányként babázott, mint minden kislány.

Zurkóci Éva: - Nem.

R.: - Nem?

Zurkóci Éva: - Kislányként lovagoltam, mint minden falusi kisfiú, és kislányként szénát gyűjtöttem, mint minden falusi kisfiú, és ilyen dolgokat csináltam. De ez ebben egyáltalán nem lényeg, egy dolog miatt lényeg, én falusi ember vagyok, Pesten élek, de én a falusi embert belülről is ismerem. Tehát netán az a paraszt asszony, akit én megformálok, Lustika néni, Lidi néni, valaki. Tehát egy tulajdonképpen azért van lelke a babámnak, mert annak volt egy őse, például a nagyanyám, aki egy falusi paraszt asszony volt. Tehát ezek a gének valahogy munkálnak bennem, és én ezt nem is akartam soha levetkőzni, nem is akarom levetkőzni, mert ezek kellenek ahhoz, hogy azok a babák olyanok legyenek, mintha egy falusi piacon vagy egy falusi templomban látnánk meg őket.

R.. - Azért mégiscsak izgat, hogy ha a viselet a fontos, akkor egyszerűen csak olcsóbb egy kis ruhát megcsinálni egy pici babára, mint egy életnagyságút?

Zurkóci Éva: - Hogy mi olcsó és mi drága, az egy relatív dolog, de nem szeretem ezt a két szót.

R.: - Én most provokálok, hogy miért baba és miért nem eredeti ruhák.

Zurkóci Éva: - Azért nem eredetei ruha, mert egy, nem lehet azokat az anyagokat beszerezni. Na most hogyha egy-egy kis darabot kapok valakitől, akkor én nagyon boldogan megcsinálok abból egy kis szoknyácskát vagy egy kis fölső részt. Nagyon sok anyagot rekonstruálok. Tehát restaurátorok segítségével én megtanultam anyagot antikolni, anyagot színezni, anyagot festeni, anyagot mintázni. Nagyon sok minden kell ehhez, hogy azt az eredeti formát vissza tudjam adni a babának, mint ami a múzeumban a figurán áll, vagy azon a felvételen, amiket annak idején ezekről a paraszt emberekről csináltak. Most én hozzám a paraszt, paraszt polgári viseletek állnak közel, mert hiszen onnan jöttem. Na most ezeket a kiállításokat, amiket elég gyakran szoktam csinálni, azon felvonultatom gyakorlatilag az Alföldet, amit nagyon kevesen ismernek, Debrecen környékét, amit szintén nagyon kevesen ismernek, de az ismertebb viseletekből éppen csak ízelítőt adok, próbálom azt a részt feldolgozni, ami ismeretlen. Ezeket főként gyerekek nézik meg, és erre másodszor térek vissza, nagyon-nagyon fontos a gyerek.

R.: - Saját unokái is vannak. Ők hogyan babáznak?

Zurkóci Éva: - Sehogy. A mai gyerek nem babázik. Ezt mi erőltetjük, szeretnénk, de nem nagyon babázik a mai gyerek. A szülőnek ideje sincs arra, hogy leüljön a gyerekkel, és ebben a rohanó életben valahogy ez a tevékenység, bármennyire is szeretné, nem nagyon illik bele. Az én unokáim nem babáznak, de az én unokáimnak van egy hihetetlen viselettörténeti kultúrájuk, már három évesen kijavította az unokám a nézőt, hogy az nem baranyai, ez somogyi, és elmondta az asszonynak, hogy hogyan hívják a különféle ruhadarabjait, elmondta, a Dráva-menti, a Mura-menti horvátoknak hogy hívták a szoknyát. Hát ilyen dolgokat ők tudnak. De mint babát, soha nem használják, sem azokat a babákat, amiket nekik készítek, sem pedig a babákat. Nem csinálják. És én azt tapasztaltam a » gyerekeknél, hogy sokkal szívesebben foglalkoznak élő állattal, kutyával, macskával, madarakkal, nekem ez a tapasztalatom a mai gyerekekkel kapcsolatosan.

R.: - Egyfelől a viseleteket ezek szerint a fantasztikusan tudják, de másfelől nem babáznak. Nem kár ezért?

Zurkóci Éva: - Nem. Én sem babáztam. Ettől függetlenül állítólag meglehetős anya voltam, hál\' istennek valami nagymama is vagyok valamiféleképpen. Nem feltétlen kell. Vannak olyan lelki alkatok, akik erre születtek, hogy babusgassanak, vannak olyan lelki alkatok, akik nem erre születtek, hanem egy egészen más dolgot akarnak csinálni. De ez a két dolog ezt én nagyon szeretném, meg nagyon szeretnénk erőltetni is, de nem egy ez a mai gyereknél, nem megy ez a mai gyereknél valahogy. Meg az anyaságra való felkészítés. Felkészül ő majd korábban az anyaságra, mert nem 15 évesen mennek férjhez ma már a lányok, mint régebben. Tehát egy 15 éves gyerek, az még egy nagyon kezdetleges kis formáció.

R.: - És nem hiányzik ebből a baba?

Zurkóci Éva: - Akinek hiányzik, az úgy is a kezébe veszi, és akinek nem hiányzik, annak meg hiába adják a kezébe. Nem kell dolgokat erőltetni. Hagyni kell a gyereket a saját vonala szerint, hogy menjen, és bontakozzon ki a saját vonalán, aztán ami muszáj, az úgy is jön a korral és az élettel együtt, hagyjuk meg nekik ezt a választási lehetőséget.

R.: - Lehet-e olvasásra csábítani a gyereket akkor, amikor ilyen verbális és ilyen vizuális kultúra veszi a gyerekeket körül? Kell-e ezt ilyen nagyon erőltetni?

- Fűzfa Balázs, főiskolai tanár.

Fűzfa Balázs: - Két énem harcol egymással, amikor a választ fogalmazom. Az egyik azt mondja, hogy nem kell, de ezt rettenetesen nehéz lenne megindokolnom. Nemcsak ezért, hanem mert az én kultúrámból az következik, hogy azt mondjam, hogy igen, kell harcolnunk, és azért inkább efelé terelném, terelgetném a válaszlehetőségeket, és azt mondom, hogy az egyik lehetőség például, amely az én munkám során úgy tűnt, hogy igen fontos lehet, ez az irodalmi kultuszok világa és a kultuszteremtés. Tehát nem annyira a kultuszkutatás, hanem a gyerekek közössége által létrehozott kultusz, vagy akár felnőttek közössége által létrehozott kultusz. Múlt héten irodalom tanszékünkkel Erdélyben jártunk, Sződemeteren, Érmindszenten, vagyis Ady Endrében, talán így kell ezt mondani, hisz ma ez a falu neve, Nagyszalontán, és megfordultunk még Zilahon, Nagykárolyban is, Ady ifjúkori élményeinek helyszínén. Legalább két olyan élmény volt, amit itt elmesélni talán érdemes. Az egyik az, hogy az egyik kollégánk 50 éve tudja Ady Endrének a Vén diák című versét. És bizony amikor Zilahon Ady Endre szobránál hatan-nyolcan összedugtuk a fejünket és szép csendesen elmondta ezt a gyönyörű szép verset, és megvallotta nekünk, hogy erre a pillanatra 50 évig készült, de soha nem gondolta volna, hogy Zilahon elmondhatja egyszer Ady Endre zilahi versét, akkor mi mindannyiban biztosak voltunk benne, hogy egyszer másképp fogjuk tanítani Ady Endrét, hogy ez a személyes élmény odaköltözött a vers mögé. Vagy a másik, Sződemeter, ami a maga tragikusságában jelenítette meg számunkra Kölcsey Ferenc életének első idejét, hisz ott született. És azt láttuk Sződemeteren, hogy bizony 200 éve ott semmi nem változott, főképp sajnos és ez a tragikus, a szó szimbolikus értelmében nem, aki elindult Sződemeterről, aki elindult Érmindszentről, annak oly magasságokba kellett kapaszkodnia, amely magasságokba való kapaszkodás, ha másképp nem, legalább példázatként a mai gyerekek számára is életminta és mérték lehet.

R.: - Ez nem példa, hogy elmegy hat irodalom tanár, és ott meghallgatja a hetediknek a versét. Ez nem ad élményt az ön diákjainak.

Fűzfa Balázs: - Hogyne adna, hisz ezért mondtam, hogy másképp fogjuk ezután tanítani Ady Endrét. Mert mögé költözött az élmény, és már meg is beszéltem a diákjaimmal, hogy jövő tavasszal őket fogom oda elvinni, és hogyha 40-50 leendő magyartanár megáll az Ér patak fölött, és végiggondolja, hogy az óceánig hogyan vezet innen az út, akkor az a 40-50 gyerek, tudom, hogy nem ilyen közvetlenül működik a világ, de mégiscsak a 40-50-ből 3 vagy 5 majd újra elviszi az ő diákjait is. Mint ahogy elmentünk pár hónappal ezelőtt Niklára és Csurgóra, és Csokonai padjára leültünk és Berzsenyi sírjára koszorút helyeztünk. Ez a mi dolgunk, ezért választottuk ezt a szakmát, az irodalom tanárságot, hogy amíg csak élünk, ezt fontosnak tartsuk és próbáljuk meg átadni azoknak, akik reményeink szerint fontosnak tartják. A mi esetünkben, vagy az én esetemben azoknak, akik majdani gyerekeinket fogják tanítani.