2006.06.12 10:28
Szerző: Anonymous
Az előzmények: a dokim ugye azt mondta, pünkösdkor babázom… hát eljött pünkösdhétfő, és szülés sehol. Sőt, reggel olyan kipihenten ébredtem és annyira energikusan, nulla jóslófájással, hogy anyám el is indult nyugodtan haza a délelőtti vonattal, mondván, nem szülünk. Bár igaz, akkor már olyan volt a szám, mint bantu négernek, és eléggé el volt torzulva az arcom, a hasam is nagyon leszállt. De hát tudjuk… így el lehet húzni 1-2 hétig is. Na, felraktuk anyámat a vonatra, és mentünk anyósomékhoz ebédre, előtte kicsit tornázni a helyi konditerembe. Én ehhez is éreztem erőt, csak a sors fintora volt, hogy elfelejtettem betenni a tornázós felsőmet. Párom mondta, hogy inkább menjek fel anyóshoz, pihengessek, de bennem olyan dac és mozoghatnék volt, hogy helyette inkább a sétát választottam, míg ő tornázik. Meg is másztam a Hárshegyet a Budakeszi úton, fölfelé. Kb. jó másfél órás séta volt, ebből egy óra inkább hegyimenet, jól elfáradtam. Utána megebédeltünk, és amikor álltam fel az asztal mellől, úgy éreztem, hogy picit bepisiltem. Hazaautóztunk, aztán megint egy kis pisi. Megnéztem a bugyit, színtelen szagtalan férfitenyérnyi nagyságú paca. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot, pláne, hogy utána nem volt ilyen. Kicsit ledőltem aludni, estefele még két szakdolgozatot elbíráltam a diákjaimnak, s miközben írtam a vizsgakérdéseket, éreztem, hogy ritmikusan kezd keményedni a pocakom. Kb. 20 percenként állandóan bekeményedtem, ez ment egész este, aztán 8 óra fele is bugyogott belőlem egy kis paca. Felhívtuk a szülésznőt, hogy mi lehet, de azt mondta, hogy ez semmi, ami jött is belőlem háromszor, az nagyon kevés, az inkább bővebb hüvelyi folyás lehet, ami a szülés előtt gyakori, de azért figyeljek.
Későn este éltünk egy kis ráerősítő jellegű házaséletet (hm… mit mondjak, nem is volt rossz… ) egy forró fürdő után, hátha beindul. Nem igazán történt semmi, majdnem aludtam már, mikor éjjel fél 2 fele éreztem egy erősebb mensis görcsöt. Mondtam magamban, első fájásnak ez tökéletesen megfelel. Aztán 25 percig semmi, jó csalódott is voltam, újra elszenderedtem, aztán megint. Elkezdtem figyelni az órát, meg számoltam magamban. A fájások elég szépen jöttek, 20-30 mp-sek voltak, de sajnos eléggé összevissza. Volt, amikor 15 percenként, volt, amikor fél órára is leálltak az összehúzódások. Az éjszakámból így persze már nem volt semmi, 5-kor meg is untam a fetrengést és lementem hajat mosni, és utánanézni a Neten, hogy mit jelent a fájásgyengeség. Ahogy ültem a laptop előtt, megint bugyogott belőlem valami folyadék, de mostmár teljesen elázott a bugyim. Ezzel párhuzamosan a fájások kicsit erősebbek is lettek, jó erős közepes mensis görcsnek mondanám a fokozatot, és jöttek 10-15 percenként. Sétálgattam az udvaron, vártam, hogy felébredjen a férjem. Tanácstalan voltam, mert végülis nem sűrűsödtek, erősödtek ezek a fájások. Férjem lejött, rámnézett, és azt mondta, szerinte ma szülni fogunk. Mivel nem tudtam, mi is van, elszaladt motorral 8-ra a patikába, és hozott egy magzatvíz szivárgás jelző tesztet. Betettem a bugyimba, de nem akart jönni semmi… kezdtem bepánikolni, hogy „így maradok” és még napokig szenvedünk. Hát elkezdtem lépcsőzni a házunkban meg guggolásból felállást csináltam vagy 30-at… ekkor megint folyt valami kevéske, és a csík egyből elszíneződött. Magzatvíz. Ez folyt már belőlem 18 órája, tehát már azelőtt megrepedhetett a burok! Telefon a szülésznőnek… és nem volt mese, itt volt az idő, be kellett menni a kórházba. Közben az összehúzódások csaknem teljesen leálltak… nem is figyeltem rájuk a nagy izgalomban. Végre szülünk!!
Dugó miatt csak másfél óra alatt értünk be, de nem volt sietős. A kocsiban néha vonyítottam egy párat, mert néha nagyon fájt a keményedés, de volt, hogy félórát kacarásztam és beszéltem a páromhoz. Na, szóval nagyon humoros fájástevékenységet produkált a méhem! Szülőszobára be, Magdi szülésznő már ott várt készenlétben, NST: nagyon gyenge, rendszertelen fájások, amit már tudtunk. Befutott az orvosom is, megvizsgált, és azonnal elkezdtek előkészíteni. Jóformán észbe sem kaptam, már öntötték belém a liter meleg vizet. Közben a párom őrült sebességgel elkezdett telefonálni anyámnak és anyósomnak, hogy szülünk. Mindez délelőtt negyed 12-kor történt.
Szépen kif.stam magam, lezuhanyoztam, felvettem a kórházi hálóinget, és mehettünk be a családi vajúdóba. Nagyon kedélyes volt, helyet foglaltunk a fotelben, bekapcsoltuk a TV-t (Guns n’ Roses Top 10 ment egy csatornán, hihi…), és belémkötötték az oxitocin infúziót. Ekkor üzengettem mindenkinek, hogy milyen marha jól szórakozom, elvileg szülök. A dokim elment kajálni, én meg még mindig vigyorogtam, sőt, dudorásztam, amikor a November Rain ment. Visszaért a doki 1 óra fele, arra számítva, hogy én már elég rosszul fogom magam érezni, én meg még sétálgattam az infúziós állvány körül és nézegettem az NST gépet, hogy hehe, milyen tökös ember vagyok, vigyorogva bírom a 60-70%-os fájást is. Akkor már csaknem másfél órája jött az oxitocin. Magdi aggódva kérdezgette, hogy érzem-e az összehúzódásokat? Végigfutott az agyamon, hogy lehet, hogy erre sem reagálok?
Aztán kiderült a turpisság. Ledőltem az IKEA-s ágyra, és gyorsan megvizsgáltak még egyszer. Hát a burok nem volt rendesen megrepedve, csak valahol felső burokrepedésem lehetett, így nem is távozott el rendesen a magzatvíz, mint hitték. Úgyhogy burkot repesztettek ott helyben, és akkor még kilökődött vagy jó másfél deci víz. Ott heverésztem még felhúzott lábakkal egy kicsit pihenésképpen és beszélgettem a dokimmal az oxitocin hatásmechanizmusáról, amikor a következő fájás olyan elementáris erővel tört rám, hogy elakadt a szavam. Na, itt a dokim elégedetten lelépett, hogy 1 óra múlva jön. Egyébként ekkor 2 ujjnyira voltam nyitva.
Jött a labdázás. A fájások erőssége úgy haladt fölfelé, mint a Himalája, és már 3 perces fájásoknál jártam, nagyon gyorsan rendszereződtek. A labdán rugózva már el kellett kezdenem a 4/5-ös légzéseket, mert éreztem, hogy ezek kezdenek kemények lenni. Fél órát töltöttem el így, amit én kb. 5 percnek éreztem. Mindig csak az adott fájásra figyeltem. Közben Tamás és Magdi ültek velem szemben, és engem figyeltek. Nagyon bensőséges volt, néma csend, csak a szuszogásomat lehetett hallani.
Kb. 2 órakor Magdi megengedte nekem a vizet a kádba, amibe nagy keservesen belemásztam. Nagyon jót tett a meleg víz, ahogy locsolgatta a párom a hasamat, és hát igazság szerint itt már másfél órát töltöttem el! A fájások a végére már másfél percesek voltak, és olyan erősek, hogy hídba feszültem közben. Már jóval előbb ki kellett volna szállni, hogy megvizsgálhasson a dokim, de képtelen voltam rá. Ráadásul adódott egy kis kényelmetlenség: Bogi feje annyira lent volt, hogy már itt, 3-4 ujjnyira kitágulva elkezdtem érezni a székelési ingert! Viszont ezeknek ellen kellett állni, mert a teljesen ki nem nyílt méhszáj repedt volna. Hát azt hiszem, ez volt a legrosszabb. Végül a doki a vízben vizsgált meg kétszer is, és hagyta, hogy ázzak benne, mert tudta, hogy mit élek át ezzel az idő előtti kitolási ingerrel.
Fél 4 volt, amikor nem volt mese, ki kellett szállni, és átmenni a szülőszobára, ami 2 szobával arrébb volt. Azt hittem, ezt lehetetlen lesz megcsinálni. Eleve, ahogy kiszálltam a kádból, és felálltam, úgy éreztem, a következő fájásnak nem fogok tudni ellenállni és nyomni fogok. Nagyon nagy önuralom kellett hozzá, hogy ne tegyek így. Fájásszünetekben adták rám a hálóinget, és araszoltunk métereket a szülőszobára. Kicsit már késő volt ehhez a „túrához”… de végül odaértünk, és felfeküdtem a szülőágyra nagy nehezen. Közben jött a telefon, hogy beért az anyám. Mikor beesett a szülőszobára, odahörögtem neki, hogy „már bő 4 ujj, de megvártunk!”.
A következő egy óra az azért olyan volt, hogy… hát, azt hiszem, az extázis a legjobb szó rá. A szülőszobán 5-en nézték a vajúdásomat. Oldalt egy fotelben a dokim ült, illetve Magdi és egy gyakornok szülésznő, ők csak akkor jöttek oda, ha segíteni kellett vagy vizsgálni. Bal oldalon anyu, jobb oldalon a párom, akikbe kapaszkodtam, vizesruháztak, támasztották a talpam stb. És a dokim folyamatosan átvert. Persze direkt, hogy ne fogyjon el a lelkierőm. Ki kellett tágulnom teljesen ahhoz, hogy végre engedhessek a nyomási kényszernek, ami már-már őrjítő volt. Néha elkiabáltam magam, hogy „bekakálok, nem bírom tovább!”, de bírni kellett. Mondta a dokim, hogy „Nóra, még 5 fájás”. Én nem számoltam, de mondjuk a 6-7.-nél kitalálta, hogy fordítsanak be egyszer bal oldalt az ágyon, meg jobb oldalt is. Majdnem elviselhetetlen volt, azt hittem szétszakadok. Utána még megkérdeztem tőle könyörgőn, hogy mit tehetek még, hogy gyorsabban haladjunk. Mondta, hogy álljak fel. Majdnem elküldtem melegebb éghajlatra. Csak lábra álltam kínkeservesen, arra emlékszem, hogy kétoldalt támasztották a 73 kilómat, én meg nyögve rugóztam, hogy el bírjam viselni a fájdalmat. De úgy tűnik, ezek a technikák segítettek a legtöbbet, mert mire visszafeküdtem, az újabb vizsgálatnál már látszott, hogy teljesen eltűnt a méhszáj. Azaz: NYOMHATOK VÉGRE!!!
Komolyan mondom, a kitolási szakasz már majdnem jó volt. Fájt ugyan, de iszonyatos megkönnyebbülés volt engedni az ingernek és az is, hogy végre mehetek együtt a fájással, dolgozhatok én is, erőlködhetek. Kicsit lassítva indultunk, tehát elég sokat nyomtam 10 percig, mert a gátvédelmet megpróbálták volna, de látszott, hogy ez nem fog menni, mert Bogi feje nagyon nagy. Anyám azt mondta, ő úgy állt, hogy mindent látott, és nagyon ideges volt, mert attól félt, hogy repedni fogok. Ekkor a doki meg a szülésznőm egy pillanatra kimentek a szülőszobából, de visszapergetve az eseményeket, ekkor döntötték el, hogy vágnak. Utána már felgyorsultak a dolgok, jött a metszés, meg még egy (jó nagy is lett a vágás), utána még egy, állítólag spriccelt a vér, de én ebből semmit nem vettem észre, hiszen csukva volt a szemem, fújtattam mint a gőzmozdony és nyomtam teljes erőből. Aztán már kezdett kicsit elegem lenni újabb 5 perc után, mikor mondta a doki, hogy simogassam meg a fejét, mert ott van. Anyám teljesen le volt fehéredve, de biztatva mosolygott, hogy hajasbaba, mindjárt itt van. Én odanyúltam, és nagyon puha, meleg valamit éreztem. Nem is akartam elhinni, hogy az Ő.
Utolsó nyomás… nagyon-nagyon-nagyon hosszú volt. Az addigi nyomások kb. 2-3 levegővételből álltak, de ez 4-5 volt, állítólag a pulzusom az egekbe is felment már és féltették a babát, hogy nem kap oxigént… de nem tudtak leállítani, ANNYIRA akartam már, hogy kint legyen… és Magdi kirántotta a fejét, és aztán szinte katapultált a baba. Kijött egészben, óriási lendülettel.
És tényleg igaz. Mikor kijön és meglátod, minden megszűnik. Mintha semmi sem történt volna. De én hangosan elkezdtem sírni, hiszen célba értünk, és ott volt a lábam között egy hatalmas baba, aki még csak magzatmázas sem volt különösebben, nyitva volt máris a szeme, és a tisztogatás után teli tüdőből ordított. Együtt sírtunk, egyszerre. Emlékszem, hogy hasamra tették, magamhoz vontam, és mondtam neki: „Szia Bogi, ez egy kemény világ, látod én is sírok.” Aztán mindketten elcsitultunk egy perc alatt, közben megszületett, ahogy a doki mondta, a „babaház” – na akkor még rikkantottam egy nagyot.
Elvitték végül a babát, én meg mindenkit kiküldtem a szobából, hogy most kevésbé látványos rész jön. Felszíjazták a lábam, de azt hiszem, nem is volt rá szükség, mert a Lidocain injekció és a feltolódott fájdalomküszöb miatt különösebben nem is vettem zokon a belső áttörölgetést meg a varrást, röpke 10 perc alatt letudtuk. Sőt, hallgattam, ahogy a szemben ülő gyakornok szülésznőnek magyaráznak. Hogy felszívódó meg belső mittudomén milyen speciális varrás… de tény, hogy a gátat végül a fenekemig metszették csaknem, mert másképp nem fért volna ki a Bogi. Talán most csak ez zavar egyedül, mint kellemetlenség, de csak vécézéskor – egyébként ülni már aznap este tudtam rajta.
Végül még másfél órát pihentem a szülőszobán, visszajöttek a páromék Bogival, mellre tettük, megpróbáltuk a szopit. Befutott ekkor anyósom is… igazi banzáj volt. Gyönyörködtünk a lányban, iszonyatos vasgyúró, nagyon karakán csaj, csak úgy szipkázott, közben a kezével kapaszkodott belém. Ha beszéltünk hozzá, egyből forgatta a kis szemeit a hang irányába. Egyszerűen nem tudtam elhinni a látványt, az érzést. Anya lettem.